Óriási siker volt öt éve a spanyol A platform. A folytatás mindenben emeli a tétet, de jobb lett volna, ha nem teszi.
Előbb A kocka, aztán húsz éve a Fűrész bizonyította be, hogy a sci-fi, valamint a horror műfajában egyetlen zseniális koncepcióra fel lehet húzni egy komplett filmet, sőt akár még egy franchise-t is. A baszk Galder Gaztelu-Urrutia rendezőnek és David Desola írónak is támadt egy kiváló ötlete: leforgatta belőle öt éve A platformot, amelyet a kritikusok mellett a Netflix nézői is zabáltak. A spanyolul El hoyo, azaz A lyuk néven futó film – egy másik netflixes sikerprodukcióhoz, a Squid Game-hez hasonlóan – egyszerre működött disztópikus thrillerként és kőkemény társadalomkritikaként. A falanszterszerű, emeletes börtön ötlete, amelyben egy étellel megrakott betonlap halad lefelé szintenként, annyira eredetinek hatott, hogy még a homályban hagyott / rosszul megírt részletek sem zavarták a műélvezetet – például, hogy mi a túró működteti a gravitáció törvényeit zárójelező bizarr ételliftet.
A platform első részében megismertük a rendszer működését, a túlélési szabályokat, és végignézhettük azt is, hogy a főszereplő a lázadás útjára lépve egyfajta spirituális utazásra indul a gödör mélye felé. A finálé több kérdést tett fel, mint amennyit megválaszolt, így aztán amikor kiderült, hogy készül a folytatás, nem kellett azon aggódnunk, hogy nem maradt mesélnivalójuk az alkotóknak. A platform 2. a mitológiaépítést illetően nem is okoz csalódást, az írógárda következetesen gondolta tovább az első részben feldobott témákat. Míg a 2019-es eredetit leginkább antikapitalista allegóriaként lehetett nézni, ahol a felsőbb rétegek felzabálják az erőforrásokat a mélyben sínylődő szerencsétlenek elől, a „folytatás”
azt a kérdést teszi fel, vajon képesek vagyunk-e a legrosszabb ösztöneink ellenére a közösség érdekében együttműködni.
A történet kezdetén még úgy tűnik, hogy a válasz: igen.
Ahogy az új lakónak, a saját családja veszélyeztetése miatt idekerült Zamiatinnak elmagyarázza a cellatársa, Perempuan, végbement a börtönben egy „szolidáris forradalom”. Azért, hogy senki ne haljon éhen, a foglyok önszabályozó rendszert alakítottak ki: mindenki csak azt az ételt veheti el, amit bekerüléskor saját magának kért, kivéve, ha cserél valakivel. A szabályok ellen vétőket a szomszédos szinteken lévők büntetik meg – az ágyakból kitépett vascsővel. Renitensek mindig akadnak, így bizonyos szint alá már üresen érkezik meg az étellift, és vannak olyanok is, akik nincsenek kibékülve a rendszerrel. Ők alkotják a Barbárok csoportját, míg a status quo fenntartásáról a náluk is kegyetlenebb Lojalisták gondoskodnak.
A rendező és írótársai így már nemcsak a kapitalizmus természetén morfondíroznak, hanem
a civilizáció működését modellezik kicsiben,
beemelve a közösségek vallás és spiritualizmus iránti igényét, ami még egy ilyen börtönfalanszterben is megmutatkozik – sőt, ilyen körülmények közt mutatkozik meg igazán. Kiderül ugyanis, hogy a börtönnek már saját, különbejáratú megváltója is van, egy Messiás, aki létezik vagy nem, követői, a Felkentek mindenesetre az ő nevében kegyetlenkednek, miközben a Törvényt próbálják betartatni. A platform 2. ezzel egy izgalmas, nehezen feloldható morális dilemmát prezentál, a Felkentek ugyanis egy jó ügy, a szolidaritás nevében lépnek fel, míg az emberarcúbbnak mutatott Barbárok (hozzájuk csatlakozik a főhőssé előlépő Perempuan is) inkább az anarchiára szavaznak. Egy (még) metaforikusabb nézőpontból viszont utóbbiak azok, akik erkölcsileg magasabb szinten állnak, mert amíg a lojalisták belakják a gödröt, azaz kollaboránsként elfogadják a börtön embertelen szabályait, addig a Barbárok a játékszabályokat elutasítva fellázadnak, azzal a jelszóval, hogy még a halál is jobb, mint a behódolás.
Ezen a ponton muszáj kitenni egy pillanatra a spoilertáblát, mert a történet értelmezése szempontjából nem mindegy, hogy mikor játszódnak az események. A címben a "2." azt sugallhatja, hogy folytatást látunk, de ahogy az az első rész egyik karakterének visszatérésével egyértelművé válik, A platform 2. valójában prequel, amely legalább egy évvel a 2019-es eredeti története előtt játszódik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nem az első felvonásban bemutatott káoszból sarjadt ki a „szolidáris forradalom”, amelynek akár pozitív üzenete is lehetne, hanem a civilizációs kísérletből lett anarchia. Vagyis nincs mit tenni,
végül úgyis csak egy törvény létezik: az ember embernek farkasa
– legalábbis ezt sugallják az alkotók.
Azzal nem lehet Gaztelu-Urrutiát és az írótársait vádolni, hogy túl rétegesen csomagolnák be ezt az üzenetet, de valójában csak azt folytatják, amit az első résszel elkezdtek. Más kérdés, hogy A platformban a műfaji izgalmakat jobban egyensúlyban tartották a mitológiaépítéssel, és az információkat is sokkal egyenletesebben adagolták. A platform 2. elköveti a klasszikus „folytatások" hibáját, és mindenből többet, nagyobbat, látványosabbat akar prezentálni – vagyis nagyjából úgy viszonyul az első részhez, mint a Mátrix – Forradalmak a Mátrixhoz. A képi megvalósítást, a vizuális ötleteket és a színész játékot illetően A-kategóriás a produkció – a két főszereplő, Milena Smit és Hovik Keuchkerian mellett a Harry Potter-filmekből és a Trónok harcából ismerős Natalia Tena is említést érdemel –, de túl sok témába kap bele, és túl gyorsan.
Sokkal jobban jártunk volna, ha ugyanezt a történetet 100 perc helyett egy teljes sorozatévadban bontják ki az alkotók,
ahol nemcsak a mitológia, de a karakterek alaposabb kidolgozására is lett volna idő. Ezzel együtt remélhetőleg megkapja Gaztelu-Urrutia a lehetőséget, hogy trilógiává bővítse a történetet, a fináléban ugyanis nem hogy nem teríti ki a lapjait, de bedob egy olyan shyamalani csavart is, amit illene azért a folytatásban kibogozni.