Klöpfler Tibort elsősorban operatőri munkái révén ismerheti a közönség. Nevéhez fűződik többek között a "Rocktérítő", a "Céllövölde" vagy a nemrég bemutatott "Tiszta lap" képi megvalósítása. Első önálló rendezése, az 1991-es "Lakatlan ember", egy kísérletező s kevésbé komfort film volt, összehasonlíthatatlanul eredetibb és maradandóbb alkotás, mint ez a mostani.
Az "El Nino" viszont nyilván nagyobb nézettséget fog elérni nála, mivel sokat merít napjaink népszerű macsó-gengszter tematikájából. A forgatókönyv beveti az ilyenkor szokásos adalékokat: beszívás, hülyerendőrözés, postarablás, kurvázás, kocsilopás, gengszteres lövöldözés, kemény dumák ("hasítunk, mint az atom!"), meg ami kell. Emellett beépít némi családi mélymerülést s értelmiségi világfájdalmat is. Remek részletek váltakoznak benne kevésbé remekekkel, s az egész valahogy nem áll össze egységessé. A skizofrénia nyilván abból a rendezői szándékból is fakad, mely filmjébe két külön szálon próbál bedolgozni művészetet és népszerűséget, mélymerülést és felszínen maradást, erkölcsi szenvedést és utánam az özönvíz lendületet. A történet egy család és két bankrabló véletlen találkozását és annak előzményeit mondja el.
Nem tagadható, hogy van néhány fárasztóan művészkedő jelenet a "El Nino"-ban. Például a film elején, mikor az éjszakáról fennmaradt napszemüveg és másnaposság fényszűrőjével felszerelve három fővárosi egyén érkezik egy napfelkeltedús vidéki mezőre. Kivágódik egy kocsiajtó, s a fotós (azaz a főhős), miután elmondta, hogy milyen elege van a reklám szemétdombra termelésből - túl sok a sampon, a mosópor, s különben is már ki se lát a fejéből - világfájdalomtól meg szívrohamtól vonaglik a földön. Majd egy nő is kipattan, ő meg hisztérikus extázisjelenetet produkál, aztán a harmadik, a kemény legény meg visszadugja a hátsó ülésre, meg meg is. Mert hát mi mást lehet csinálni egy magyar filmben egy napfelkeltével meg egy nővel? A romantika itt már rég a Pokol klisétárába űzetett a Paradicsomból.
De van néhány emlékezetes dolog is az "El Nino"-ban, ami miatt érdemes megnézni. Például a házastársi pokolból közvetített fürdőszobai jelenetek kíméletlen hitelessége. A főhős és felesége az undorrá amortizálódott szeretet szintjén, eltorzult arccal veszekednek és viaskodnak egy pléhkád és egy tükör között az "Otthon" nevű vidéki szállodában. Aztán egyetlen tiszta gondolat (vajon mit lát a körülötte létező őrületből a kicsi gyerek, aki velük van?) elég ahhoz, hogy ennek az ellenkezőjét is megéljék, hogy család és becsület szentségének romjai felett is képesek legyenek megélni valamiféle összetartozást. S emlékezetes marad az a morbid humor is, mely a Szabó Győző által alakított mohógyerek lelkű vadember figurából s higgadt vénrókás társából árad, akik kutyával és nyakmerevítővel mennek ötven milliót rabolni a vidéki postára. Az "El Nino" két évre dobozba kényszerült tisztázatlan zenei jogok miatt. De most itt van, s története izgalmas és mulatságos sakkjátszmának ígérkezik becsületes gengszterek és megfáradt filantrópok között.
