A Beavatás című vér-hollywoodi produkció olyan, mintha titkokat árulna el a CIA toborzási és kiképzési műhelytitkairól. Hogy valójában így van-e, az már lényegtelen is, mert maga ez a "beavatás"-látszat elég vonzó lehet ahhoz, hogy a kém-romantikára fogékony néző kíváncsiságát felpiszkálja. A felpiszkálást bőséges kielégítés követi. Olyan többszörösen megcsavart történetbe csomagolt akciófilm a Beavatás, amelynek a legfőbb hatáseszköze az állandó bizonytalanságban tartás. A filmben többször emlegetett aranyszabályt, miszerint ne bízz senkiben és semmi sem az, aminek látszik, a figurák mozgatásával maga a történet sulykolja leghatásosabban a nézőbe. Kicsit túl is bonyolódik a dolog, de végig működőképes a feszültségforrás: élesben folyik-e valamely akció, vagy még csak az ügynök-gyakornokok vizsgájáról van szó.
Al Pacinót látjuk a minden szálat kézben tartó kiképző ügynök szerepében. Nehéz lenne megszámolni, hogy az utóbbi évtizedben hány ilyen titokzatos, elkárhozott hőst vitt a mozivászonra, de még győzi. Nem új vonásokkal, mert ezeknek a hősöknek általában nem szoktak egyénítő vonásaik lenni, Pacino önmagából győzi ezeket a figurákat. Attól valakik, mert ő áll be a helyükre. Még az ősidőkben, Serpicóként arca volt, sorsa volt, drámája volt a megformálandó figurának. Mára már csak funkciója van szerepének a történet szerint, ő mozgatja mindenhatóként a tanítványait, mint a bábukat.
