Ha egy középszerű vagy teljességgel elfeledett filmből pár évtized múlva újrafeldolgozás készül, könnyen lehet, hogy a korábbinál jobb eredmény születik.
Egészen más a helyzet, ha egy kikezdhetetlennek tűnő klasszikusra teszi a mancsát Hollywood. Ehhez már hatalmas bátorság és tehetség kell, vagy legalább az eredetitől teljesen elrugaszkodó koncepció.
A lehetséges csapdákat olyan alkotók kerülték ki, mint Martin Scorsese (Cape Fear – A rettegés foka), Francis Ford Coppola (Drakula), Brian De Palma (A sebhelyesarcú), David Cronenberg (A légy), John Carpenter (A dolog), Sergio Leone (Egy maréknyi dollárért) vagy legutóbb Peter Jackson (King Kong) és a Coen-testvérek (A félszemű). Klasszikushoz nyúlni tehát nem bűn, hiszen ahogy az említett filmek mutatják, születhet belőlük újabb klasszikus – akár olyan, mely felülmúlja előképét. Azonban a Szalmakutyák Rod Lurie (A manipulátor, Az utolsó erőd) rendezte átirata éppen az ellenpéldák táborát erősíti.
A legendás rendező, Sam Peckinpah nem csak kaotikus forgatásairól és az alkohol iránti szenvedélyéről volt közismert, hanem korát meghazudtoló erőszakábrázolásáról. Alig pár évvel legendás westernje, A vad banda után, 1971-ben készítette a Szalmakutyákat, sokak szerint illusztris életművének legjelesebb darabját, mellyel ismét sikerült kivívnia sokak felhördülését. Számtalan országban csupán megvágva került mozikba, Angliában például egyenesen a 2000-es évek elejéig a cenzúrázott verzió volt elérhető. A legnagyobb felháborodást egy megerőszakolós jelenet keltette: a vidékre költöző ifjú házaspár (Dustin Hoffman és Susan George) hölgytagját a helyi munkások a férj távollétében megerőszakolják, az asszony pedig, bár minden porcikájával ellenáll, élvezi a kiszolgáltatott helyzetet.
Azonban negyven év alatt rengeteg dolog változott, így a nézők ingerküszöbe is. Az új Szalmakutyáknak már az alapkoncepciója tévedés. A film hellyel-közzel követi az eredeti történetet (azaz a konfliktust a munkások egyre durvább, a megerőszakolásban kicsúcsosodó heccelése adja, a kérdés pedig, hogy a szemüveges, erőszaktól irtózó főhősnél mikor szakad el a cérna ahhoz, hogy magából kivetkőzve végre felvegye a harcot), csak ennyi idő távlatából ez korántsem üti szíven a nézőt. Ráadásul a forgatókönyvet is jegyző Lurie éppen azokon a pontokon változtat, ahol nem kellene, kicsit megkavarja a szereplők viszonyrendszerét, teljesen felesleges motívumokat beemelve az életükből. A korábban politikai drámákat rendező Lurie nem érti, miképp kellene egy ilyen jellegű filmet feszültté tennie és színészei (a főszerepben ezúttal James Mardsen és Kate Bosworth) sem érhetnek elődjeik nyomába.
Míg az eredeti Szalmakutyák előremutató és bátor volt, az új mozi felesleges, feledhető és csupán hátul kullog a hasonló filmek terjedelmes sorában.
