Akad pár hollywoodi rendező, aki úgy tud megbízható profi lenni, hogy közben egyéniség marad. Ők néhányan - köztük Barry Levinson, Tony Scott, John Woo - képesek érdekesen, eredetien használni a kliséket. Afféle kismesterek ők a coppolák, scorsések árnyékában. Közéjük tartozik a fiatal David Fincher is, aki már évek óta közel áll hozzá, hogy följebb lépjen egy kategóriát. Borzongató, megrázó volt Hetedik című thrillere pár éve, de nem követte méltó folytatás: a kultmozinak szánt Harcosok klubja csupán terjengős és széteső blöff lett. Fincher a semmit is tökéletesen el tudja adni valaminek - s már el is adta párszor álomgyári jóváhagyással.
Most Fincher taktikát változtatott: nincs harsogó, ám felszínes társadalomkritika, nincs mondvacsinált mondanivaló, helyettük mutatványt kapunk. A rendező megköti saját kezét, és próbál szabadulni. Új, pár szereplős filmje egyetlen helyszínen játszódik, egyetlen lakásban, nagyrészt annak egyetlen, pici helyiségében. Itt lehet elrejtőzni, ha a betörőktől félve a lakás tulaja bepánikol. Innen a szoba neve, mely a thriller címe is egyben: Pánikszoba. Jönnek a betörők, ahogy azt várni lehet, az újdonsült tulajdonosok, anya és lánya pedig máris spuriznak a pánikszobába. Innentől a film arról szól, hogyan próbálják a bűnözők kicsalogatni őket onnan. Merthogy ők is épp a pánikszobába igyekeznek. Hamar kiderül: a lányok vagányabbak és kevésbé hisztisek, mint a nehézfiúk.
Majd kétórás az egy helyszínes film, de nem unod. Fincher meditálhatna a bezártság lelki traumájáról, csinálhatna pszichológiai drámát - de ő inkább a hollywoodi tradíciókat betartva virtuóz. Kimunkált dramaturgiájú forgatókönyvön nyugszik filmje, a fordulatok óramű pontossággal sorjáznak. Káprázatos, pergő képsorokat látunk, úgy érzed, a kamera átfér minden falrepedésen, tán még repülni is tud. Anyáról és lányáról sok a közeli plán: Jodie Foster szép arcú, sportos anya, Kristen Stewart pedig szép arcú, sportos lány - lenyűgöző nőszemélyek ők ketten, szinte szégyelled, hogy tanúja vagy védtelenségüknek. A kamera távolságtartóbb a bűnözőkkel, ettől azonban csak nő a színészek játéktere, a legmarkánsabb figurává így épp az egyik rosszfiú válik. Az őt játszó Forest Whitakeré a film legértékesebb alakítása.
Fincher adja a profit, s közben kicsit művész is. Képekkel értelmez és mesél, nem a férfiakra figyel, nem is a nőkre - hanem a két nem sajátos viszonyára, harcára. A nők ebben a moziban leiskolázzák a férfiakat, méghozzá könynyedén, elegánsan. Jodie Foster hasonló vonzerővel bír, mint annak idején A bárányok hallgatnak című thriller főszereplőjeként. Akkor a férfiak Foster felé áradó vágyakozása szinte átitatta a celluloidot, pedig még egy puszi sem csattant el. Ilyesmi történik itt is: Fosterre rátapad a rajongó optika, kedvünk lenne megérinteni a bőrét, megpöckölni ujjunkkal csinos fülét. Anya és lánya varázzsal bír a filmben, s Fincher legjobb ötlete, hogy ez a varázs bele is szól a történetbe. Egy tökéletes terv kap gellert a női elszántságon, okosságon és szépségen. Fincher nem úszik szemben a hollywoodi árral, most sem lép át a nagyok csapatába, de a legtöbbet hozza ki a bevett sémákból: művészetre talál ott is, ahol nem gondolnád.
