"A legendák olyanok, mint a hit: erősítenek minket" - mondja László herceg a nagyszabású magyar történelmi játékfilm egy pontján szép, beleérzős hangon, s ezzel korántsem véletlenül megfogalmazza Koltay Gábor (és a vele szorosan szövetséges Nemeskürty István) immár évezredeken átívelő ars poeticáját. Volt István, volt Attila, régi szép idők, volt Árpád, ez most László, a következő, felteszem, Lajos lesz, a címe: Három tenger. Koltay legalább olyan kitartóan és következetesen gyártja ezeket a zivataros századainkból merítő filmeket, mint ahogyan példának okáért az USA-i Oliver Stone rakosgatja össze a maga alternatív amerikai történelmét moziról mozira. Nyilvánvaló, a Koltay-életműből is össze kell állnia egy végiggondolt, egységes, művészi értelemben irányzatos történelemértelmezésnek, a 21. századra alkalmazott magyarságagendának? Bizonyára mind e filmek úgy vannak megírva és elkészítve, hogy miközben látványosságuk lebilincseli a nézőt, a sztori a székhez szögezi, bensejében óhatatlanul átrendeződnek, sőt új értelmet nyernek az iskolai történelemórákon tanult, egykor száraznak hitt tények s a korábbinál gazdagabb s tán büszkébb lesz a belső kapocs, amely történelméhez, nemzetéhez köti?
Ha így volna, az lehetne anakronisztikus, irritáló, vagy ellenkezőleg. De nem. Nincs ilyen egyáltalán.
Kevésbé frappáns, de termékenyebb volna, ha László így szólna: "A legendák olyanok, mint bármely más történet: úgy kell elmesélni őket, hogy annak legyen eleje, közepe, vége, a szereplőknek arca, cselekedeteiknek oka s következménye, és aki mesél, tudja, hogy miért kezdett bele, tudja, hogy hova akar kilyukadni." A Sacra Corona című filmről, Koltay korábbi, Honfoglalás című, mérsékelten zenés közönségszórakoztatási kísérletével ellentétben,
nem ordít, hogy a lehető legolcsóbb
technikák igénybevételével hozták létre (leszámítva a hihetetlenül invenciótlan, álnépi, general MIDI-be álmodott kísérőzenét). A szereplők jól néznek ki (és kifejezetten üdítő, hogy a főszerepeket nem Stohl András, Kamarás Iván és Bajor Imre játssza, arról pedig nyilván rendelet van, hogy Ónodi Eszternek minden magyar filmben fel kell tűnnie, nem baj), a csatajelenetek látványosnak mondhatók, a tájak gyönyörűek és grandiózusan vannak lefényképezve (külön köszönet az árvíznek az árvízi felvételekhez nyújtott nélkülözhetetlen segítségért), plusz van egy olyan, hogy a lovas katonák épp átúsztatnak a folyón, az után Várkonyi Zoltán is elégedetten dőlne hátra, igen, történelmi filmben így kell.
Koltay Gábor azonban, ennyi év után ezt ki kell mondanom, be van oltva dramaturgia ellen. Ha filmjét illusztratívnak bélyegzem, hát kíméletes voltam, mert a képeskönyveknek is szokott lenni sztorija, bármily egyszerű is az (a vakond nadrágot szeretne, kalandok sora éri, ezek közelebb viszik a nadrághoz, a végén örül a nadrágnak). Ha szereplőit kétdimenziós papírmasé-figurákként írom le, a vásznon mutatott dimenziók számát jóindulatúan megduplázom: a népszerű képregény alapján óvodások számára is feldolgozható módon előadott X-Men című film alakjai motiváltságban és jellemfejlődésben Shakespeare-t és Tolsztojt idézik az itt láthatókhoz képest.
"Jóra fordul-e immár országunk sorsa?" - hangzik a nem túlzottan szubtilis kérdés a film elején, tudja meg az a néző, hogy mi forog itt kockán, s a dialógusok ebben a hangnemben folynak tovább. Géza herceg kedvenc apátjával egy híres remetéről beszélget, s kezében egy jól láthatóan szögekkel ellátott övet tartva megkérdi: "Ezt az övet viselte, a szögekkel?" Az apát roppant jelentőségteljesen (és ha Mécs Károly jelentőségteljes akar lenni, hát az nagyon jelentőségteljes) így felel: "Ezt. A szögekkel." Ez ilyen film. László menyasszonya szerint László egy állat, mert templomban csapta agyon ellenségét harci baltájával. László szerint ettől még lehetnek boldogok. És azok lesznek. Géza herceg, körülbelül egy órával azután, hogy egy igazán parádésan sikerült csatában lever egy csomó besenyőt, bevallja magáról, hogy mindig is gyenge fizikuma volt. Salamon király a csata hevében összebarátkozik a hercegekkel, de aztán mégse. Ugyanő egy bulin, ahol mindenki őt éljenzi, keserűen kifakad, hogy miért nem éljenzi őt senki. László egymásra próbálja a két koronát, jól látszik, hogy az egyik kerülete nagyobb a másikénál, áttűnés, kész az új korona, az arány megfordult, a nagyobbik befért a kisebbikbe.
Az egésznek
se füle, se farka
Nem lehet érteni, hogy ki mit és miért csinál, még a csatában is követhetetlen, hogy ki áll győzelemre. Különböző szereplők elhunynak és/vagy ellenük fordulnak az urak, ilyenkor más lesz a király, mint aki addig volt. Az izgalom csekély, László biztos befutó az első perctől kezdve. A mondanivalót, mint a rosszul elmesélt történetekben oly gyakran, a film végén egyszerűen belemondják a néző arcába, tökéletesen függetlenül az addig történtektől. László ügyesen sarabol harci baltájával besenyő kart, fejet, tehát a korona és a Boldogasszony tisztelete tartja össze a magyarságot? Judit királyné hatalomvágyó és kielégületlen, férjét, Salamont László és Géza ellen trükközi, ezért ha a magyarok elfeledkeznek a korona eszméjéről, országuk területe csonkulni fog?
Koltay rendező és Nemeskürty tanár/forgatókönyvíró, ha nem is filmes eszközökkel, de a fentieket mondja ebben a filmben, pontosabban ennek a filmnek a végén. Korunkban, melyre jellemző, hogy színes kormánybrosúra mutatja be, mennyien nézték meg az Országházban a koronát, hogy parlamenti képviselők komolyan szeretnék köztársaságunk alkotmányába belevétetni a "Szent Korona" választott méltóságok felett valóságát, s hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom felelős vezetői ráérnek munkaidőben koronaőrösdit játszani, ezek a közlések nyilván nem a társadalmi-kulturális szignifikancia szándéka nélkül valók. (A Sacra Corona lehetne mozgóképes történelem, de - túl azon, hogy nem biztosan vinnék szívesen kiskorút olyan filmre, amelyben a majdani jó király egy kifejezett baltás gyilkos, a rossz király impotens nemierőszak-tevő, s megint a jó király egy felbontott sírból az aszalt hulla fejéről éppen leszedett fémtárgyat csókolgat - hiába látványos és nagyszabású tényleg, ehhez túl sok benne az apokrif elem.) Ám ettől a legendától nem leszünk erősebbek: ebből az alapanyagból nem lehet korszerű magyarság-agendát építeni. 2001-ben azt magyarázni, hogy ha a magyar elhagyja a Korona-eszmét, hazájának területi szuverenitása csorbát fog szenvedni, ez egyszerűen hülyeség, már csak azért is, mert amikor ez a szuverenitás legutóbb csorbát szenvedett, éppen a Dunában is Szent Korona-eszme folyt, pedig már akkor sem tudta senki értelmesen megmagyarázni, hogy mi az. Koltaynak és Nemeskürtynek nem sikerült a korona "legendáját" napjaink számára értelmessé tenni, tartalommal megtölteni, sztoriba álmodni, semmi. Persze valójában meg sem próbálták.
Ha valamiről egyáltalán szól a film, az László uralkodóvá emelkedése, nem a mindösszesen kétszer (egyszer egy igen gagyi komputer-animált látomásként, egyszer a befejező koronázási szertartásban) megjelenő "angyali korona". László király király, mert rendet, törvényt hoz, ha kell, büntet, ha kell, megbocsát, véget vet a széthúzásnak. Koltay és Nemeskürty Lászlóval ugyanazt a történelmi leckét adja elő megint (az ehhez a filmhez illő fragmentált, hangsúlytévesztő, következetlen módon), amit vagy két évtizede Istvánnal kezdtek a közönség fejébe verni: hogy az is lehet jó és korszerű és konszenzusteremtő és országépítő vezető, aki előtte valami igen komoly és morálisan súlyosan elítélendő disznóságot csinált. (Ezen az alapon, jegyzem meg, a dolgozat akár Horn Gyulának is kapóra jöhetne. De persze: nem jön.) István ugye véletlenül pont testvérgyilkos volt, és kiirtotta az ősmagyar hagyományt fennmaradásunk érdekében, László a "Szent Korona" felé vezető úton egy templomban öl meg valakit, ami egy ilyen agyzsibbasztóan ájtatos filmben azért elég húzós dolognak számít.
Kurzusfilm-e a Sacra Corona?
Szándéka szerint az lehet, de csak úgy, hogy most bejön a korona, akkor tessék, korona. A szándéknál érdekesebb az eredmény: ez az erős kezű király kellemes vonatkoztatási pont olyan kormányférfiak számára, akik hajlamosak a megbízható tekintély szerepét játszani, akik szintén nagyon a széthúzás (értsd: parlamenti marakodás, napirend előtti felszólalások, interpellációk, egyáltalán: ülésezés s a többi) ellen vannak, s akiknek nyilvános múltja szintén nem mentes néhány egyházilag nem feltétlenül helyeselhető epizódtól. A film azonban, a maga dramaturgiai dilettantizmusával, bizonyíték arra, hogy mindez nem valami végiggondolt stratégia része, csupán amolyan szociokulturális rím, egy sajátos, jelenleg divatos gondolkodásmód sajátos megjelenése. Kortörténeti emléknek, éppen ezért, be fog válni.
Koltay és Nemeskürty ugyanis, öntudatlanul vagy sem, de képesek beletalálni a hivatalos zeitgeist sűrűjének közepébe. Ahogyan az ünnepeinkről megemlékező plakátokon szinte kötelező lett helytelenül idézni nemzeti klasszikusainkat (Kölcseyt, Petőfit), úgy csatlakozik az "angyali korona" legendájáról szóló film a magyar nyelv helyes használata, kitüntetetten pedig a határozott névelő, a kötőszavak és a központozás elleni hadüzenet nélküli irtóháborúhoz. A film legelején ez a felirat olvasható: "Magyar Televízió Rt. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával."
És ennek rögtön ugyanúgy semmi értelme nincsen, mint az utána követezőknek.
