Az Underworld producereitől – mit is jelent ez a mézesmadzag tulajdonképpen? Nagyszabású horrorfilmet, legendáriumot, szélesvásznú időutazást? Az előzményeket tekintve sokkal inkább mondvacsinált sztorit, közepes CGI-t, dögös pasit/csajt és Bill Nighy-t. Ez igaz is, de szerencsére a helyzet nem annyira lesújtó, mint elsőre hittük: bár a középszerűségből nem sikerül kitörnie az Én, Frankensteinnek, de egy tisztességes B filmre van elegendő muníciója.
Szerencsére az Underworld cimke nem terjedt ki a forgatókönyvíró-rendezőre, Stuart Beattie-re, aki azért már letett ezt-azt az asztalra. Ez azonban sajnos nem jelenti azt, hogy egy Ausztrália vagy Collateral – A halál záloga típusú sztorival lenne dolgunk, de tény, hogy a műfajon belül láttunk már sokkal gyengébbet is. A társszerző, Kevin Grevioux képregényéből készült film Frankenstein szörnyének, Adam (Aaron Eckhart) modernkori kálváriáját mutatja be. Egész jó kis ötlet, a folytatása azonban kissé szokatlan: ahelyett, hogy Adamnek a XXI. század kihívásaival kellene megküzdenie, démonok és vízköpők harcába keveredik. A helyzet némileg anakronisztikus, különösen akkor, amikor a tudomány is bejön a képbe egy csinos kutató (Yvonne Strahovski) személyében.
Ha már a tudománynál tartunk, meg kell jegyezzem, hogy a film memológiai szempontból igen érdekes: ahogy Frankenstein összefércelte Adam testét, úgy rakosgatta össze Kevin Grevioux is a történetet más filmek és legendák elemeiből. A vízköpők – a középkor emberének démonokat és szörnyeket távoltartó szobrai – beemelése érdekes ötlet, kérdés, mennyire fognak tetszeni a közönségnek az angyalokra emlékeztető, mégis szörnyűséges pofázmánnyal rendelkező őrzők? Ami engem illet, nehéz velük azonosulni, különösen miután vezetőjük, a Miranda Otto által játszott Leonore igencsak következetlen vezetőnek mutatkozik, akinek még saját embere, Gideon (Jai Courtney) sem engedelmeskedik.
Mielőtt elvesznénk a mítikus részletekben, szóljunk néhány szót a látványvilágról is. A film ezen a téren is ellentmondásosan teljesít. A bunyók közepesen izgalmasak (szemlátomást kímélték Aaron Eckhartot a túl sok mozgástól), a maszkok elég röhejesek. Bár állítólag egy horror filmmel állunk szemben, a démonok annyira félelmetesek, mint egy táskával verekedő idős hölgy (16-os karika? Mire föl?), és bizony Frankenstein is csak épp annyira ronda, hogy minden nőnemű néző (bár nem sok volt éppen belőlük a nézőtéren…) megnyalja a szája szélét Eckhart szépen kidolgozott felsőtestét látván. A vízköpők sajnos a CGI újabb leszereplésének hírnökei – a tűz és a fény összecsapásából kialakult totálok azonban okoznak néhány kifejezetten tetszetős képet a film során. A díszleteseknek jár a hurrá, a katedrális túldíszítettsége és a démoni labor szikársága remekül egymásnak feszül – a jelmezesek azonban dolgozhattak volna még, hogy szerencsétlen vízköpő hercegnőnek ne csak egy rend ruha jusson kétszáz év alatt.
A sztori, a látvány – a pipa elv alapján már csak a színészek maradnak. Róluk nem érdemes túl sok szót ejteni, a film nem sok játékteret enged nekik a csinadratta közepén. Bill Nighy hozza szokásos formáját, megbízhatóan vezeti a démonokat, Eckhart pedig – a lélektelen Adam megformálójaként – eszköztelenebb már nem is lehetne. Nincs semmi kirivó ezen a téren sem. Aki élvezte az Underworld sokadik részét is, aki rá van kattanva a középkorból itt ragadt bestiákra, aki imádja Bill Nighyt/Aaron Eckhartot/bármelyik random szereplőt, aki kedveli a B fantasykat, az jól fog szórakozni. Az igényes filmrajongók viszont nézzenek mást a héten!
