zene: Jerry Goldsmith
vezényel: Jerry Goldsmith
kiadás éve: 2001
kiadó: Decca Records
játékidő: 42:59
Jelen írásomat abszolút a zenével kapcsolatos véleménykifejtési szándékom ihlette, a filmet ugyanis ez esetben teljes mértékben járulékos veszteségnek tekintem. Nem azon tények okán, miszerint a nyolcvanmillió dolláros gyártási költség alig egyharmadát sikerült visszatermelnie, és döntően középszerűként szokták értékelni, hanem azért, mert a közelmúltból nem tudok még egy olyan alkotást említeni, amelynek annyiszor nekiveselkedtem volna, mint "Az utolsó erőd"-nek... hasztalanul. Legtovább félóráig bírtam, és minden próbálkozásom alkalmával arra a megállapításra jutottam, hogy hiába a két remek főszereplő, Robert Redford és James Gandolfini, még a score egészének megismerése kedvéért sem vagyok hajlandó végigülni a Rob Lurie által rendezett kétórás alkotást, mert nincs benne olyan elem, amivel megfogna.
A David Scarpa forgatókönyvén alapuló sztori szerint Eugene Irwin tábornokot (Redford) elítélik, lefokozzák, és a legszigorúbb katonai börtönbe, az Erődbe küldik, ahol rabtársaihoz hasonlóan ki van téve az igazgató, Winter ezredes (Gandolfini) szeszélyeinek. S bár eleinte az ezredes tiszteleg Irwin előtt addigi pályafutása okán, egymáshoz való viszonyuk nem kölcsönös, Irwin ugyanis ellenszegül vele a foglyokkal szemben tanúsított magatartása okán. S minthogy két dudás nem fér meg egy csárdában, csakhamar kezdetét veszi a duó hatalmi harca, mely a börtönszabályoknak és az eltérő státuszuknak köszönhetően nem szokványos keretek között zajlik.
Zeneszerzői vonalon Lurie kezdettől fogva Jerry Goldsmith személyében gondolkodott, akivel bár addig még nem nyílt alkalma együtt dolgozni, azonban évtizedek óta rajongott munkáiért, melyek közül az általa elsőként megismert "A tábornok - Patton" muzsikája nyűgözte le legjobban. A komponista iránti hódolata nemcsak zenéinek hallgatásában merült ki, hanem abban is, hogy például "A manipulátor - The Contender" című filmdráma készítésekor temp zeneként az ő műveiből szemezgetett - a score-t azonban Larry Groupé jegyezte, akihez számtalan további kollaboráció is fűzi a direktort. "Az utolsó erőd" révén azonban lehetősége nyílott arra, hogy együtt dolgozzon bálványával, akinek jelen aláfestésével kapcsolatos véleményét a Decca által kiadott korong borítójában található kommentárban fejti ki szuperlatívuszokkal. Az elismerő szavaknak Goldsmith esetében természetesen én is maximálisan helyt adok, ám ezen muzsikájára vetítve e dicséret már nem annyira állja meg a helyét, mivel akárhonnan is nézem, ez a score egyike a szerző átlagos műveinek, vagy hogy tiszteletteljesebben fogalmazzak: egyszerű ujjgyakorlatainak.
A film premierjére 2001 októberében került sor, és mivel az utómunkálatok egy része pedig augusztusban, illetve szeptemberben folyt, így keresztezték az Egyesült Államok történelmének egyik legsötétebb napját, szeptember 11-ét. E dátum némiképp a produkcióra is rányomta bélyegét, aminek következtében a beharangozó plakátokon szerepeltetett, megfordított amerikai lobogót a bemutatóra a főbb karakterek arcképével helyettesítették az alkotók, Goldsmith főtémáját pedig a merénylet áldozatai emlékének ajánlották. Utóbbi háttértörténete, hogy a zenei felvételek egybeestek a támadás napjával, így a direktor és a komponista egyetértésben keresztelték át a vezérmotívumot bemutató tételt "September 11, 2001 (Theme from The Last Castle)"-re. Persze némi szkepticizmussal lehetne vitatkozni arról, hogy ez mennyire tisztelgés és mennyire marketingfogás, ha azonban tisztán a zenét nézzük, akkor elmondható, hogy ezen központi téma (melynek alternatívája az albumnyitó "The Castle"-ben hallható) hazafias és elégikus hangulata hihetetlen módon képes tükrözni az elsősorban New York lakosain eluralkodott fájdalmat, illetve a reménytelenséget.
A komponista egyik jellemző kézjegyének a rezesek és a dobok előtérbe helyezése számít, ami a katonai témájú alkotásokhoz köthető muzsikáiban fokozottabban van jelen. Nincs ez másként "Az utolsó erőd" esetében sem, ahol az elnyújtott trombitaszóló a hazafiasságot hivatott szimbolizálni, a pergődob a hadseregre utalva jelenik meg, az üstdobok pedig az erőt és az elszántságot nyomatékosítják. A főcímzene mellett található az ugyanilyen hangszereléssel előadott Irwin-téma (ez először az "Irwin Arrives"-ban csendül fel), melynek szerkezeti felépítése éppúgy változik, ahogy a tábornok státusza: a dallamok aszerint fokozódnak, ahogy főszereplőnk vezetővé avanzsálódik, ennek megfelelően pedig Goldsmith gyakorlatilag mindvégig az Irwin-témával játszik, hol teljes valójában ("Let's Go Ladies"), hol pedig részleteiben ("Full Alert") megjelenítve azt. A végkifejlet a "The Countdown"-"Hold Them"-"Taking Command" trióban csúcsosodik ki, ám nem erőteljesen és grandiózusan, hanem egyfajta mérsékelt tisztelettel (ahogyan egy legyőzött vezérrel bánni illik a harcok folyamán), így a fejlődés végi katarzis elmarad, az album összképe pedig azt adja, hogy egy-két tétel kivételével azonos keretek és hangmagasságok között marad a kompozíció.
A Decca korongja pont annyi muzsikát tartalmaz, amennyi elegendő Jerry Goldsmith ezen szerzeményéből, gondom csupán azzal van, hogy a "Get Behind the Mule" című blues dal egy határozott mozdulattal szabja ketté a score-t, holott ugyanúgy a végére kerülhetett volna, mint a "Chiseled in Stone" - persze hallgatás közbeni továbbléptetéssel vagy előreprogramozással e kellemetlenség könnyedén kiküszöbölhető, maga a koncepció viszont akkor is zavaró. Ezen kompozíciót nem szokásom különösebben kiemelni akkor, ha a szerző munkásságáról van szó, egy-egy húzósabb nap után viszont mégis jólesik levenni a polcról, számomra ugyanis a trombitaszólók nem a hazafiasságot és a rangjától megfosztott katonát tükrözik, a lassúbb, mélázós részek pedig nem a fájdalmas emlékeket, illetve a kopár és rideg börtönfalakat idézik meg, hanem egyfajta káosz utáni nyugalmat sugallnak.
