Sokan felszisszennek manapság, amikor különböző magyar filmek költségvetéseiről, s a bennük foglalt, nagyszámú adófizetői forintokról hallanak. Nos, ez ügyben Vécsei Márton bemutatkozó nagyjátékfilmje irányadó modell lehet, hiszen mindössze egy kicsiny pesti garzonlakás árából készült el.
A budai gyerek
Vécsei igen kacskaringós utat járt be, míg elkészíthette első, egész estés nagyjátékfilmjét, a Diamond Clubot. A "Kisképzőből" még tulajdonképpen egyenes út vezetett a Képzőművészeti Egyetemre, ahol el is végezte a festő szakot, de sohasem akart festőművész lenni. Középiskolás kora óta a filmkészítés vonzotta, így a festő-diploma után rögtön a Színház- és Filmművészeti Egyetem következett, filmrendezői szakon – ez is gond nélkül abszolválva. Peer Krisztiánnal írt első játékfilm-forgatókönyve (Út a csillogásba) megjárta a híres amerikai függetlenfilm-fesztivál, a Sundance forgatókönyv-műhelyét, majd az amszterdami Binger Film Institute szkript-kurzusán csiszolódott alkotóival egy jó fél évig. Vécsei, aki egy igazi, született belbudai úrigyerek, két simán megszerzett művészeti diplomával a zsebében ekkor egy óriási rendőrkanyart véve Erdélyben vett egy házat, ahová ki is költözött, majd’ két évre. Ezalatt dokumentumfilmeket csinált és egy tökéletesen más oldalról szemlélte addigi életét. Visszatérése után újból előkerült a már jó alaposan kicsiszolt Peerrel írt könyv, s immár Budaiak címen futva pörgött tovább. Pörgött, kézen-közön, azonban nem forgott belőle semmi, hiszen egyszerűen lehetetlen volt előteremteni a filmhez minimálisan szükséges büdzsét, így az szép lassan –már Barta András forgatókönyvírói közreműködésével – átalakult egy lényegesen kevesebb pénzből megvalósítható, de ugyanolyan tipikus, pesti, alternatív, underground, stb. művészsorsot megmutató történetté, a Diamond Clubbá. Így jöttem, á la Márton Vécsei.
A sötét jövő
Nem kell betegesen pesszimistának lenni ahhoz, hogy ma a művészet haláláról beszéljünk: ahol a pénz, a szűklátókörű haszonlesés diktál, ott a művész éhen hal. Óriási pénzek vonódnak el a kultúrából, egyetemek, múzeumok megszüntetéséről van szó, színházak, alkotóműhelyek szűnnek meg, illetve zárnak be, könyvet csak akkor veszünk, ha szép színes és képek vannak benne, lehetőleg nagyok. A pénz beszél, a kutya ugat. Vécsei kb. négy évvel ezelőtt forgatta a filmet, és akkor még fogalma sem lehetett arról, hogy egy megkurtított, megvágott és a hírek szerint az utolsó Magyar Filmszemlén kell majd bemutatnia azt, így a film végső következtetése nyugodtan mondható váteszinek. Egy művész, aki elsősorban akciókban, performanszokban alkotott eddig, megcsömörlik a hiábavalóságtól, érdektelenségtől és egy végső akcióra szánja el magát. Felszámol mindent maga körül és egy utolsó, látványos aktussal próbálja felrázni az értetlen és érdeklődés nélküli közönséget: egy hajnali órán az Erzsébet-hídon felállított gigantikus guillotine alá hajtva fejét, nyilvános öngyilkosságot követ el. Egy bájos, fiatal lány azonban váratlanul mellészegődik, és ettől kezdve semmi nem halad a tervek szerint...
A tragikus valóság
Igazából egy mélyen önazonos, kíméletlenül őszinte film a Diamond Club (a cím megfejtésére nem vállalkozom). A filmbéli akcióművész egyértelműen Vécsei alteregója, aki persze, nyilván nem akar szó szerint öngyilkosságot elkövetni, de azzal, hogy az alkotástól megfosztott alkotó művész pszichéjét (és brutális reakcióját) tárja elénk bemutatkozó játékfilmjében, tulajdonképpen elköveti a képzeletbeli, művészi öngyilkosságot. Ennek az útnak egyértelműen vége van, tovább folytatni nem, illetve csakis önismételgetéssel lehetne – ez bátor tett. Ugyanilyen őszinte, egyenes és önazonos figura a művészt alakító Uglár Csaba, aki amúgy szintén művész, ő viszont maradt festő, itt sem "színész". Kettejük régi barátságon alapuló kollaborációja cáfolhatatlan hitelt ad a filmnek. Tenki Réka, a Katona József Színház kitűnő, fiatal színésznője viszont a film üdeségét hozza, alakja, mint a fiatal Törőcsik Marié, csak affekta nélkül. Ő az a fiatal lány, aki balga módon, pusztán tiszta kíváncsiságból és jóakaratból a végső, nagy műre készülő művész útjába áll – filmbéli sorsa óriási felkiáltójelként ad súlyt a film "útközben kapott" tanulságának: Ne akadályozd a művészt, ha alkotni akar! (értsd: Sose állj egy száguldó vonat útjába...) Nyilván Vécsei nem óhajtott semmiféle aktuális mondanivalót filmjébe csempészni, a kor azonban túlzottan siet hozzáidomulni.
A filmen meglátszik az alacsony költségvetés, képminősége gyatra, szemlátomást videó, azonban a forgatókönyv, a dialógusok minden szempontból profi módon, helyenként viccesen, ötletesen, helyenként, mi tagadás, modorosan vannak megírva. Hogy aztán, ami benne van, amiről szól, az valakinek nem tetszik, az egy dolog. Az meg egy másik, hogy valamiért nekem mindig olyan érzésem volt nézése közben, hogy ez a film valamikor a nyolcvanas években készült. Várom, hogy feltűnjön Dixi vagy a hitetlen Pajor, vagy a budapesti alternatív éjszaka más jellegzetes figurája... De nem. Ez a film ma játszódik.
Kinek ajánljuk?
- A művészek barátainak.
- A művészetek barátainak.
- Művészpályára készülőknek.
Kinek nem?
- Aki számára a művészet fölösleges, hitvány dolog.
- Aki pénzéért hősöket, látványt és szép történetet vár el.
- Régimódiaknak.
6/10
