A három rabló sajnos olyan szinten didaktikus, avítt és unalmas, hogy nem is emlékeznénk rá pár nap múlva, ha az a különös egyszarvú át nem sétálna párszor a vásznon.
Ez alkalommal kivételesen egy klasszikus rajzfilmmel van dolgunk, amely eleve kicsit sántikál a 3D-s filmek mezőnyében, komoly huszárvágás kéne ahhoz, hogy egy ilyen konzervatív darab beelőzzön. Persze, ha az utóbbi időszak egyik legjobb animációs filmjét vesszük, a Persepolist, nyilvánvalóvá válik, hogy ez a bravúr azért korántsem lehetetlen.
A Hayo Freytag által rendezett, Tomi Ungerer könyvéből készült A három rabló viszont igen messze van mindettől. A fő baj az, hogy a filmnek nincs belőve pontosan a célcsoportja: a történet bárgyú, mazochistán szentimentális, kegyetlen, és még unalmas is, egy árva gyerek apoteózisát követjük végig egyre csökkenő lelkesedéssel. A képi világ ugyan elárul némi humort és rafinériát, de akik ezt tudnák értékelni, már túl idősek a sztorihoz, akik meg még élvezik a sztorit, azok nem biztos, hogy fogékonyak a nüansznyi képi gegekre.
Maga a történet igen egyszerű, Tiffanyt, a hirtelen megárvult kis szöszkét az árvaház felé vezető úton elrabolja három rabló, mivel a kislány beeteti őket egy kecsegtető váltságdíjról szóló mesével mint a "maharadzsa lánya". A kislány villámgyorsan a rablók pótanyjává avanzsál, kávét főz, kifesti az odút, tüsténkedik, egészen addig, míg a rablók rá nem jönnek, hogy át lettek ejtve, a gyereknek nincsenek is szülei, egy fityingre sem számíthatnak érte.
Közben a szomszédos árvaházban a gonosz főnéni folytonos cukorrépaszedésre kárhoztatja a rábízott porontyokat, az így szerzett cukorból pedig - egy időzített bombaként zakatoló masina segítségével - mindenféle desszerteket gyárt, amelyeket mohón töm magába, szinte megállás nélkül. A legszürreálisabb, legeredetibb képsorok éppen ezt a ragacsgyártó gépezetet mutatják meg, a szalag mellett robotoló gyerekekkel: ennek azért megvan a maga finoman morbid és horrorisztikus stílusa (mely a német mesékre mindig is jellemző volt). A XIX. századi árvagyarek-romantika továbbgyűrűzik, kiderül persze, hogy a rablók is árvaházi gyerekek voltak egykor, őket is megalázta, megfélemlítette, tönkretette a főnéni, akivel most leszámolni készülnek.
A karakterek nem elég erősek, furcsa módon a gyerekek, egészen addig, míg a főnéni terrorizálja őket, beazonosíthatók, de amint felszabadulnak rémuralma alól, uniformis mikulásköpenyben kezdenek flangálni, egymás klónjaként, különös ismertetőjelük maximum az, hogy egyeseknek lóg a takony az orrából. Ugye milyen vicces?
És hogy - visszatérve - az egyszarvú számára miért is olyan derogáló ez a primitív, együgyű közeg? Csak mert egyetlen izgalmas lényként úgy járkál ebben a bárgyú mesében, ebben a dögunalmas erdőben, hogy senki sem veszi észre, hogy ott van, és az már tényleg csak az utolsó csepp a pohárban, hogy "De hiszen te nem is létezel!" felkiáltással írja le őt még a málészájú rendőr is. Mellesleg szegény unikornis valóban láthatatlan, még a film alkotói is simán elmennek a lehetőség mellett, hogy kivezesse őket a ragacsból.
