Nem vitatom: Mészáros Márta jó szándékkal készítette el filmjét. Szeretett volna egy fontos mozit Kéthly Annáról, az ellentmondásos, de mégis hősies alkatú szociáldemokratáról. Egy filmet a Kádár-korszak féltő és óvó cinizmusáról. Egyet az emigráns lét nyomasztó mindennapjairól. Egyet a soha nem múló szerelem édes gyötrelmeiről. Kár, hogy mindezt egyszerre, egy füst alatt. Ami talán még sikerülhetett volna is, ha koherensebb a forgatókönyv, jó a dramaturgia, és a színészek sem úgy hordják magukon a karaktereket, mint tűzoltóbálon a szmokingot.
A legnagyobb gond, hogy a film tízpercenként vált témát, stílust. Hol archív felvételekkel, hol archívnak tűnő flashbackkel ismételjük a történelmet, miközben úgy tűnik, nem is a história a lényeg, hanem a mindent átszövő vágy, hiszen egy kicsit mindenki szerelmes mindenkibe, s ráadásul mindezt keretes történetben. Mészáros sokkal inkább tűnik egy eszközeit éppen csak keresgélő, ezért mindegyiket sorra kipróbáló pályakezdőnek, semmint egy érett filmesnek, aki pontosan tudná, milyen szálakat kell elhagyni a túlburjánzás elkerülése érdekében. Aki nem hangsúlyozná túl a kulcsjeleneteket (Eszenyi négyszer teríti magára a sálat a Duna-parton), hanem sokkal többet bízna a nézőre. Aki nem veszne el a részletekben, miközben a lényeg épp kicsúszik a keze közül.
Mert bizony egyszerre barokkos és unalmas film az Utolsó jelentés Annáról. Pedig minden ízében hordozza a drámát, a katarzisra alkalmas történetet. Ezt Mészáros is érzi, mert annak rendje és módja szerint kezdi el kibontani a szálakat: beszél az árulásról, a besúgó lélektanáról, felvillantja az idegen várost, a korszak megannyi ellentmondását, de aztán megtorpan, s meg sem próbálja összebogozni őket. Mintha öltöny helyett csak egy halom, ígéretes cérnát kapnánk a szabótól. A ruha lehetőségét. De talán még ezt is el lehetne viselni, hiszen van olyan ígéret, amely jobb beteljesületlenül, mint fordítva, de ami kevésbé megbocsátható: vontatott, jellegtelen, modoros és kimondottan unalmas film került ki a keze alól. Nézzük a jól kitartott közelit Eszenyi arcáról, és nem jut eszünkbe semmi az ordító műráncokról a szeme alatt. Nézzük a Parlamentben vagy a tömeg előtt rekedt hangon szónokló színésznőt, és azt gondoljuk: semmi sem áll tőle távolabb, mint ez a harcos, mégis észvesztően melankolikus szerep. A kelletlenség még a főszerepet játszó Fekete Ernőre is átragad, pedig ő tényleg mindent megpróbál, hogy valamiképp visszaadja az összetettnek tűnő, ám végtelenül együgyű karakter vívódásait. Egyedül Kováts Adél képes megmutatni, hogy mi lett volna ebből a filmből, ha igazi élet költözik a kockák közé: kihívó, cinikus, és tudja, mit akar.
Olyan ez a mozi, mint a kötelező olvasmány. Tudjuk, hogy el kell olvasni, beszélni kell róla, de képtelenség szeretni. Nincs benne semmi, ami megszolgálná ezt. Kalandos és tanulságos életút helyett ragacsos szenvelgést kapunk. Hideg színeket, ásatag beállításokat, kapkodó történetvezetést. Megszórva hűvös fontoskodással, bizonytalansággal és az ebből fakadó görcsösséggel. Talán túl nagy film akart születni a vágóasztalon. Aztán lett belőle ez a szép, hosszú semmi.
