Egy, az Ermitázsba zárt speciális kézikamera egyetlen, másfél órás, vágatlan felvételének segítségével mutatja be a rendező, Alekszander Szokurov az orosz történelmet. Gyönyörű ruhák, legalább ezer megjegyezhetetlen arcú színész, gyártásvezetők ideges sora, ahogy teremről teremre jár és int, hogy indulás, pazar ruhák a kölcsönzőből, láthatatlan narrátorok (az odacseppent rendező és egy francia diplomata) diskurzusa életről, halálról, művészetről, orosz néplélekről. Technikai csoda, lenyűgöző látvány, filmesztétikai pálfordulás, etc. - csupa ilyet fogunk hallani mostanában erről a valóban monumentális filmről.
Szokurovról meg olyanokat mondanak majd, hogy az orosz Tarr Béla, de csak azért, mert Tarr is a hosszú vágatlanok barátja. De láttunk-e Az orosz bárkában olyan szereplőt, aki konzervet tud nyitni a homlokereszével, vagy észleltünk-e a végtelen filmfolyamban egy tökéletesen szerkesztett percet, egy bokát, egy pillantást a hömpölygő tömeg vagy a sötét folyosók közepette? Jöhetnék más rendezőkkel is, bebizonyítva azt, hogy másfél óráig tartani a kamerát bizony kemény fizikai munka, vegyük csak Hitchcockot, a hosszú snittek régi barátját. Rémálmaim egyike, hogy olyan filmet nézek, ahol tíz percig jön be az ajtón valaki, és nekem minden egyes pillanatát végig kell néznem anélkül, hogy valami legalább az arcráncokra irányítaná a figyelmemet. Vagy elmegyek megújítatni az autóm forgalmiját, és ezt valaki megfilmesíti. Álmomban is elalszom rajta, hát még úgy, ha ébren vagyok.
