A Skorpióember, az óriás halálbagoly, és a pszichedelikus mintázatok előtt táncoló Istar istennő, mindez ma feltűnik a képernyőn! Pirx kapitány kalandjait és a benne kilövésre felkészülő kávéfőzőket mindenki ismeri, de azt kevesen tudják, hogy mindez Rajnai András nevéhez köthető.
A rendező mélyen hitt abban, hogy a korai filmes trükkök segítségével valami egészen egyedi hozható létre a televíziózásban, amely összeköthető az ősi tanokkal és pszichedelikus élményekkel. Talán nem is tévedett nagyot. Ma megnézve filmjeit, valóban pszichedelikus élményt nyújtanak.
Szegény Rajnai Andrást a ’70-es ’80-as években porba alázta a kritika. Volt persze a kritikusok érveiben sok igazság is, hiszen a rendező tévéfilmjeiben sok dramaturgiai és színészvezetési hibát találunk, de inkább fedezzük fel azt, miért tök jó az alkotásai elé leülni.
A Filmvilág kritikusa például 1982-ben azt vágta Rajnai fejéhez, hogy a különböző filmtrükkökkel létrehozott látványvilág soha, tehát a jövőben sem, fogja pótolni a fantáziát. Manapság, a CGI virágkorában az ilyesfajta kritikusi korlátoltságon és hülyeségen már röhögünk (és utána megnézünk egy Gyűrűk urát, vagy bármit), de sajnos ez a szűklátókörűség akkoriban véresen komoly volt. Rajnai András viszont ment előre, mint a gőzmozdony, és rengeteg trükkfilmet készített el, főleg a világirodalom nagy mítoszaiból és klasszikusaiból. Kapóra jöttek neki a mítoszok, hiszen a fantasztikus látványvilágot végre olcsó tárgyak (ahogy már a Pirxben is) és a blue box technika segítségével létre lehetett hozni. Vannak itt óriások, szörnyek, paloták, sárkányok, kristálytenger, kristálykastély, amit akarsz.
Csakhogy egy dologban nagyot tévedett a rendező. Ő azt hitte, hogy végre olyan eszközhöz jutott a blue box segítségével, amellyel bármilyen világot meg tud teremteni, legyen az tenger mélye, ókori kőpalota, világűr, vagy Halottak országa. Azt gondolta, hogy elég egy rafinált ötlet, és egy hétköznapi tárgyból elsőrangú díszlet lehet. Így például a felnagyított akváriumból tengeralatti világ, karácsonyfadíszből meg óriásgyümölcs. Hát ez az ami nem jött be, ezek a díszletek egyáltalán nem hatnak valóságosnak, sőt. De pont ez a poén. Ha leülünk ezek elé a tévéfilmek elé, és adunk nekik időt, akkor egyszercsak azt vesszük észre, hogy magával ragad minket ez az óriási hamutartókból és elektronikus effektekből összeálló virtuális valóság. Egy szürreális mesevilág kellős közepén találjuk magunkat a magyar tévézés hőskorából. Hát élvezkedjünk benne egy kicsit!
Gilgames, M3, csütörtök, 22:55
