Hollywood olyan, mint a hadsereg: lehettél előtte bárki, ha ide bekerülsz, ugyanolyan nyírást és k(h)akiszínű terepgúnyát kapsz, és ugyanazokban a műfajokban mozogsz. Nincs apelláta.
Három évvel ezelőtt, a JCVD című, akciófilmes kliséket kreatívan kiforgató és Van Damme (filmes és vásznon kívüli) perszónáját egy teljesen más megvilágításból mutató nagyszerű film kapcsán ezt írtam: „a fejemet teszem rá, hogy a film El Mechri sikeres rendezői karrierjének elindítója lesz”. Most másképp gondolom: Az igazság nyomában-nal elindult ugyan az áhított hollywoodi karrier, de fiatal, bizonyítani akaró rendezőnk szépen beállt a sorba, egyenruhát és -frizurát kapott. Ebben a filmben egy szikra eredetiség nincs, sőt, bizonyos snittekben – világsztár főszereplők ide vagy oda – egyenesen amatőrnek hat.
Will Shaw (Henry Cavill) morcosan érkezik meg a napszítta Spanyolországba, hogy szüleivel és testvérével töltsön pár kellemes vakációs napot egy yachton. Beúszik a faluba, hogy megigyon egy jéghideg kólát (egy product (mis)placement-magasiskolának számító képben), de mire visszaér, családját elrabolják. Kiderül, hogy a papa (Bruce Willis) igazából CIA-ügynök és valamiféle aktatáska körül forog az ügy, aminek része a szigorú arcú ügynök, Carrack (Sigourney Weaver), meg pár rossz arcú izraeli is. Will – miután párszor rálőnek – elindul, most kapaszkodj meg: az igazság nyomába. Bizonyos értelemben tehát végre talál a magyar cím, rossz filmnek rossz címet alapon.
Bruce Willist talán soha nem láttuk ilyen unottan a filmvásznon. Szinte hogy bele nem ásít a néző képébe. Egy obligát akciójelenetet lenyom egy borzalmasan bevilágított amerikai éjszakában, aztán hálistennek meglövik. De mielőtt felocsúdnánk, jön a másik színészlegenda, Weaver és szintén alulteljesít: soha nem képzeltem volna, hogy ez a nagyszerű színésznő egyszercsak öregen egysorosokat fog mormolni egy autósüldözés-jelenetben. Amit a rendezőnek sikerült elérnie Van Damme-mal, az most csúfosan visszafelé sült el, valószínűleg azért, mert ezeknek a színészeknek még van veszítenivalójuk. Cavill viszont legalább hozza a formát és egyfajta fiatal Liam Neesonként dübörög végig a filmen.
Igazán fáj a szívem ezért a rendezőért, aki olyan önreflexív alkotást tett le pár éve az asztalra, aminek minden kockájából sütött – ha nem is a profizmus, de az újító szándék, a kreativitás, a merészség. Most mindez sutba került, s pár snittet (ha jól saccolom, a játékidő kb 0,6%-át) leszámítva egy átlagos, vagy annál is rosszabb akció-„thriller” került a vásznakra. Hogy miért a vásznakra, azt nem tudom, ennél sokkal jobb filmek is végezték egyből DVD-n. Otromba történetszövési bakik és klisék, trehányul világított képek, figyelmetlenül vágott jelenetek (egyszer még Weaver szájszinkronja sem stimmel!), inspirálatlan színészek, vitustáncot járó kamera és – tudom, hogy túlzás ilyesmit elvárni egy tucatfilmtől – semmi eredetiség. Vicces módon a film akkor a legálmosítóbb, amikor a leghangosabb: a lövöldözős és az üldözős jelenetek a legunalmasabbak. Még Madrid is csak egy fakó díszlet, élettelen háttér marad, ezért kár volt kimozdulni a stúdióból. És lehet, hogy ómódi vagyok, de az is zavar, hogy pénzt is adtam egy filmre, és mégis kapok reklámot az arcomba.
Egy szebb, jobb világban Mabrouk el Mechri annyi filmet vállalhatna bérmunkában, amennyit akarna. Ebben a világban – legalábbis tőlem – még egyetlenegy esélyt kap. Remélem, nem lövi el.
