Tárgyalótermi izgalmak és sorozatgyilkos-tematika üli nászát a filmben, de csak egy felejthető műfaji torzszülött a végeredmény. A morális vetület elsikkad, az eleinte adrenalintól duzzadó thriller-szál pedig önmaga paródiájává züllik, mire a súlytalan és nevetséges fináléhoz érünk.
A filmtörténet egyik közkedvelt toposza az önbíráskodásra kényszerülő kisember alakja, leggyakoribb megjelenési formája pedig a megözvegyült családapa figurája, aki miután jókorát csalódik az igazság helyreállítására képtelen rendszerben, saját kezébe veszi a bűnösök ügyét. A véres bosszútörténethez szükséges fatalizmus ilyenkor eleve adott, és az önbíráskodó nem is mindig képes megállni a tragikus bűncselekmény elkövetőinek megbüntetésénél, hanem gyakran szublimálja gyilkos szenvedélyét. Ez olykor New York utcáinak huligánoktól való megtisztítására (Bosszúvágy), máskor a CIA által túl nagy falatnak tartott, dél-amerikai terrorszervezetek felszámolására készteti az isteni szerepben tetszelgő főhőst (Az igazság nevében).
Az önbíráskodás vértől csuszamlós mezejére lépő családapák sorát gazdagítja Gerard Butler is a Törvénytisztelő polgárban. Clyde Shelton tündéri karkötőket készít kislányával, békés otthonában, a rájuk rontó gazemberek azonban pillanatok alatt véres horrorrá változtatják a családi idillt. Megözvegyült emberünk ráadásul jogi elégtételt sem kap. Alaposan ki is ábrándul az igazságszolgáltatás evilági intézményeiből, mikor egy vádalku keretében szabadon engedik felesége és kislánya egyik gyilkosát. A megtört családapa tíz év múlva indítja el gondosan kidolgozott bosszúhadjáratát, melynek pusztán vérbő nyitányát jelenti a két bűnöző végtelenül brutális kivégzése.
A kiszolgáltatott apukából időközben persze zseniális - már-már mindenható - terrorista lett, aki a börtönből is képes végrehajtani egyre nagyobb szabású merényleteit a városi intézmények ellen. A fenyegetéseit, bezártsága ellenére is rendre beváltó bosszúálló paradoxona egy darabig képes ugyan fenntartani a feszültséget, de a groteszk irányába elkanyarodó cselekmény láttán a néző egyre zajosabban igényli az épkézláb magyarázatot. A film azonban ilyennel még véletlenül sem tud szolgálni: a kismillió bosszúmozi által elkoptatott közhelyek felmutatásán túl - Kurt Wimmerék például ritka fantáziátlanul játsszák ki az "ex-kém családapa" csodakártyáját - egy elképesztően blőd csavarral oldja föl az ellentmondást, mely a fináléhoz közeledve önmaga paródiájává zülleszti a filmet.
Hiába oltják be tehát Hannibal Lecter vagy John Doe hűvös eleganciába csomagolt őrületével az önbíráskodásra kényszerülő kisember alakját, ezúttal nem születhet emlékezetes igazságosztó. Az expozíció dühös és megtört családapáját ugyanis csakis a forgatókönyvírói szándék köti össze azzal a mindent kézben tartó sorozatgyilkossal, aki különös szublimált bosszúvágyától hajtva tizedeli az igazságszolgáltatás dolgozói állományát. Az alkotók nagyvonalúan a néző fantáziájára bízzák a személyiség eme végletes torzulásának részleteit, pedig a pszichológiai folyamat bemutatása nélkül teljességgel hiteltelen marad a negatív karakterfejlődés.
A megözvegyült férfi szenvedéseiből sehogyan sem párolható le az a zavaros ideológia, melyre Clyde Shelton felfűzi véres merényleteit, így a film által felvetett morális dilemma is fokozatosan elveszti a súlyát. A családi tragédia miatt kialakuló nézői együttérzés a cselekmény derekára szépen elillan, így Shelton azon elmehunyt sorozatgyilkosok filmtörténeti szemétdombján végzi, akik pusztán fizikailag fenyegetik a társadalom rendjét, de az erkölcsi alapokat a legkevésbé sem képesek kikezdeni.
Sajnos még a kiváló színészek is képtelenek életet lehelni az ezer sebből vérző cselekménybe, hiszen még Jamie Foxx és Gerard Butler sem adhatja el nekünk, hogy egy pattanásig feszült, hatalmas párharcot látunk kibontakozni a vásznon. Így a saját gyűlölete tűzében elkárhozó bosszúálló, és a családi idillhez visszataláló ügyvéd sorsának egymás mellé állításából morális példázatot kanyarító finálé pedig már teljesen hidegen hagyja a nézőt.
