Megkerült az erdőbe veszett filmfőiskolások anyaga, és mi most ezt nézzük. Tegyük hozzá, meg-, de legalábbis összevágva, miután két kamera volt náluk, a 16 mm-est a projektnek, a Hi8-at a werkfilmnek szánták. Ha tisztán erről lenne szó, és az Ideglelés úgymond lényegéből fakadóan nem siet kiábrándítani ez ügyben, akkor viszont joggal szégyellhetnénk magunkat. A szállítókkal együtt, bár nekik úgysem ez lenne az elsődleges szempont, mint ahogy lefogadom, hogy a Fókusz is két kézzel kapna egy ilyen anyagért. Az ötlet mindenképpen egyszeri és megismételhetetlen, például ha egyszer egy igazi kerülne elő, ezek után már a kutyát sem érdekelné. Skizofrén dolog mindenképpen, de valahogy mégsem fojtják meg a saját ellentmondásai. Például, mert történetesen nyilvánvaló, hogy a végsőkig forgató szereplők fejében is megfordult, hogy a szalagok túlélhetik őket, másképpen fogalmazva, választhattak életük filmje és az életük között, és ez lett belőle. Egyáltalán, ha csak az anyagon múlna, többségünk bevenné, már-már úgy tűnhet, a rendezők (Daniel Myrick és Eduardo Sanchez - a stáblistán persze hiába keresnénk őket) előtt senki sem tudta, hogy szubjektívben is lehet forgatni. Bár filmjük éppenséggel belőhető a Gyilkos túra, Twin Peaks és Lepkegyűjtő (a regény) háromszögbe, de mégiscsak igazi precedens nélküli. Ha egyszer-kétszer leül, az azért van, mert ez bizonyos értelemben egy antifilm. Érdektelenek, nem különösebben szimpatikusak a szereplők? Hát persze, mint az életben általában. Az sem tipikus, hogy a főszereplőt, a The Blair Witch Project rendezőjét látjuk a legkevesebbet - igaz, halljuk eleget -, leghosszabb ideig amikor szürke sapkában, könnyes szemmel feladja magának az utolsó kenetet. Mégis, próbáljunk csak meg nem azonosulni velük. Ha a film végéig nem jutnak eszünkbe legalább az esti meséink, nyert ügyünk van. Ez az a fajta horror, amiben a szereplőkkel egyetemben nem látjuk, de még csak fogalmunk sincs, mitől félünk. Olykor meg éppenséggel percekig semmit sem látunk. Hőseink helyzete mellesleg már önmagában elég reménytelen: egy erdő közepén, élelem nélkül, mindemellett rohamléptekben mennek egymás idegeire. És nincs olyan mázlijuk, hogy az egész meglegyen egy éjszaka alatt, és kész. A rettegésben töltött sötétséget egy darabig felváltják a nappalok, ami arra mindenképpen jó, hogy kihúzza a tortúrát egy kicsit.
Ha lehet hinni a készítők egybehangzó nyilatkozatainak, a forgatáson a munkamegosztás nem volt éppen mindennapi, mivel a teljes anyagot tényleg maga a három színész (Heather Donahue, Michael Williams és Joshua Leonard) vette fel, miután kezükbe adtak egy cselekményvázlatot, magukra hagyták őket, és míg a rendezők Blair Witchet játszottak, ők végig improvizáltak. Másfelől olyan nyilatkozatok is elhangzottak, hogy a szereplők kiválasztása éveket vett igénybe, és a színésznő saját bevallása szerint igen alaposan készült a szerepre. A sikertörténethez persze az is hozzátartozik, hogy mindezt egy 35 000 dollár körüli összegből hozták ki, ami azóta több ezerszer megtérült, nagyrészt a profi marketingkampánynak köszönhetően. A tavalyi Sundance-en egyszer csak városszerte falragaszok kezdtek feltünedezni a filmesek képével, és a bemutatott filmet, amíg csak lehetett, talált anyagnak tüntették fel, amit az időközben elkészült honlap is igyekezett alátámasztani. Ez hatott: a korai Miramaxhoz hasonló profilú Artisan megvette a jogokat, aztán Cannes-ban is leesett egy díj, a Sci-fi Channel pedig bemutatta a forgatáson kimaradt anyagból összerakott Blair Witch átka című dokumentumfilm-szerűséget. Az egyre bővülő site, amely magyarul is legalább két helyen elérhető, messzemenően kidolgozott, szakértői nyilatkozatokkal, bizonyítékokkal, mint pl. Heather naplója (sokban visszhangozza a filmben elhangzottakat, így inkább kicsit sulykolós hatása van), és rengeteg fotóval szolgál többek között. Ez utóbbiak között azonban van nem egy spontánnak véletlenül sem nevezhető, pl. a három szereplő együtt közvetlenül a túra előtt, és ezen voltaképpen el is hasal a dolog, egyszerűen, mert túl van dokumentálva. Igazán persze csak a furfangosan csatolt árukapcsolásos hirdetések tesznek be, a legjobb a vérnyomokkal borított CD, ami, mivel a filmben egy hangjegynyi zene sincs, a kocsiban talált kazettákról van összeválogatva.
A site-nak annyi paródiája jelent meg mostanáig (nemegyszer keverve más kultokkal, mint a Shop-stop, South Park, Oz stb.), hogy még egy versenyt is kiírtak, számos fórumon tárgyalják a nagyon is várható folytatást, és a rend kedvéért persze létrejött egy-két antisite is. Mindezzel együtt írják az Ideglelés sikerét és kultuszát nagyban az internet számlájára és tartják az első mozifilmnek, amely arra használta a netet, amire való. Igaz, sokban emlékeztet a Twin Peaks körül annak idején kialakult internetes közösségre, amely, bár a médium akkor még jóval szűkebb rétegekhez jutott csak el, valóban a legelső filmes kult volt a neten. A különbség, talán épp ezért, hogy az teljesen spontán módon, Lynch különösebb közreműködése nélkül alakult ki, az Ideglelés esetében pedig a spontaneitás már csak az áru neve.
