Ha valaki azt mondja nekünk, legyünk résen, mert a látszat csal, az a minimum elvárásunk, hogy jól becsapjanak, az orrunknál fogva vezessenek minket. A Focus – A látszat csal ezt ígéri, de a legnagyobb hazugság épp abból fakad, hogy nem tud átverni minket.
A Glenn Ficarra – John Requa rendező- és írópáros (I Love You Phillip Morris; Őrült, dilis szerelem) nagyjából ugyanabba a hibába esett bele, mint két éve Louis Leterrier a Szemfényvesztőkkel: izgalmas, fordulatos sztorival kecsegtettek, (el)ismert színészekkel, de nem sikerült beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Illetve maga a műfaj az, ami ezt megkövetelte volna, hiszen ki látott már kiszámítható heist filmet? Vagyis inkább ki emlékszik rá?
Nicky (Will Smith) történetére sem fogunk egykönnyen visszaemlékezni. A fiatal, sikeres csaló leginkább pitiáner munkákból szerzi a pénzét, hogy elkerülje a nagy balhék okozta feltűnést, legalábbis ezt állítja magáról. Jól összeszokott csapatába beveszi az újonc, ám felettébb lelkes (de ami még fontosabb, felettéb jó nő) Jesst (Margot Robbie), aki gyorsan bele is tanul a szakmába. Röpke egy – busásan jövedelmező – hét után Nicky mégis kiadja a nő útját, így menekülve az érzelmek okozta puhányság és sebezhetőség elől, hogy aztán három év múlva, mikor útjaik újra keresztezik egymást, megnehezítsék egymás dolgát. Ennél többet mondani már pofátlan spoilerezés lenne, de gyanítom, hogy enélkül is könnyedén kitalálható minden „nagy fordulat”.
A feszültséget csak az tartja a nézőben, hogy lesz még valami nagy csavar, ezért folyamatosan agyalunk, megpróbálunk rájönni, hogy hol ejtenek minket pofára. Tudjátok hol? Ott, hogy egyáltalán hittünk a csalásban. Ez a sztori talán évtizedekkel ezelőtt állta volna meg utoljára a helyét, amikor még nem volt például a Tökéletes trükk és az Ocean’s trilógia. Mostanra viszont már csak akkor szabad belevágni egy ilyen film elkészítésébe, ha van eredeti ötlet. A Focusban sajnos nem volt. Olyannyira nem, hogy még a nem túl sikeres Szemfényvesztőkből is szinte egy az egyben kiemel egy átverést bemutató szekvenciát. Mi marad, ami még megmenthetné a filmet? Mondjuk a szerelmi szál… csakhogy amit itt látunk, az mindenféle mélységet nélkülöz. Csak abból tudjuk, hogy a két főszereplő tényleg érez egymás iránt valamit, hogy a szánkba rágják, de ezt meg az átverésbe vetett hitnek köszöhetően nem fogadjuk el.
Szegény Will Smith az utóbbi években nem igazán jutott olyan szerephez, ami megmenthetné hanyatló hírnevét (hogy A Föld után óriási kudarcáról ne is beszéljünk), és ezen az agyonmarketingelt Focus sem fog változtatni. Annál nagyobb lehetőség lett volna ez Margot Robbienak, aki A Wall Street farkasa után bebiztosíthatta volna a helyét a keresett színésznők között. Csakhogy amint azt az általa megformált karakterbe, Jessbe is belesulykolják társai, mindössze a külső adottságainak köszönhetően képes lekötni a néző figyelmét. Nem kizárt, hogy vannak színészi kvalitásai, de amíg a szőke jó nő sablonszerepeket bízzák rá, ezt nem fogja tudni bebizonyítani.
A Focus legnagyobb hibája, hogy semmiből sem tudott eleget adni ahhoz, hogy az elvigye a hátán a 100 perces játékidőt: sem az ámításból, sem a romantikából, sem a humorból. Mintha az alkotók sem tudták volna kitalálni, mire fókuszáljanak, így csak egy „nincs jobb film a tévében” alkotás született. Megfogadhaták volna a saját tanácsukat, amivel a filmet promózták: Never lose focus!
