Annyira jó nem csalódni. Legtöbbször ugyanis a szemünk előtt dől össze elismert rendezőink reputációja és életműve egy-egy újabban készített mű után.
Az utóbbi öt-tíz évben óriási változás ment végbe a mozivásznakon, mind az ízlés, mind az alkalmazott technikák terén, ezzel pedig nagyon sokan nem igazán tudnak mit kezdeni. Ennek megfelelően roppant szkeptikus voltam, amikor James Cameron rekordideje és rekord költségvetéssel készülő sci-fije, az Avatar végül csak megszületett. És végtelenül nyugodt és elégedett, amikor kiderült, hogy valami lélegzetelállító eleggyel van dolgunk.
Cameron védjegye, hogy mindig felülmúlja az előző művét, és roppant alapossággal dolgozik. Annak idején a Terminátor forradalmasította a sci-fit, az akció és egészen új teret nyitott a műfaj számára, hogy hozzáadta a suspense-t (kitartott feszültséget) az alapokhoz . Sőt, még fokoznia is sikerült a recept hatékonyságát A bolygó neve halállal és a második Terminátorral, hogy aztán egészén más vizekre evezzen az elképesztően sikeres Titaniccal.
Tévébe történt kirándulása sem múlt el nyomok és persze sci-fi nélkül, a Sötét angyal még mai szemmel nézve is húzó széria lenne. (Az már más kérdés, hogy a Fox csak két évadon keresztül viselte el a maximalista Cameront.) Tény azonban, hogy több mint egy évtizedes rendezői hallgatás alatt a dicsőség elmúlik. Sőt az ígéreteket is egyre nagyobb fenntartással kezeli az ember.
Cameron nyilvánvalóan tudta: ha vissza akar térni, akkor a belépőjének nagyot kell szólnia. És az Avatar óriási is lett - szinte miden szempontból.
Vizuálisan elképesztő - különösen az IMAX 3D verzió. A cselekmény helyszínéül szolgáló Pandora bolygó színkavalkádos világa mesteri munka, olyan, mintha absztrakt tájképek kelnének életre. Szinte biztos, hogy a ma rendelkezésre álló technikákat teljes mértékben kihasználták, sőt kifejezetten arra összpontosítottak, hogy a határokat feszegessék.
Cameron állítja, hogy azért húzódott éveken át a film befejezése, mert be kellett várni a fejlesztéseket, és még így is kényszerült kompromisszumokra. A 3D legnagyobb gyengéit igyekeznek palástolni, így tehát a lehető legkevesebb az éjszakai jelenet.
Van viszont faltól falig akció - ezt Camerontól el is várjuk -, és az sem újdonság (tőle legalábbis), hogy képes történetet mesélni, felépíteni egy olyan dramaturgiai rendszert, amely kellően indokolja, hogy miért is kulminál a film egy félórás harci látványosságban. Teszi mindezt konvencionális hollywoodi precizitással: lassan építkezik, jelenetről jelenetre.
Kiszámítható, patetikus, olykor még szájbarágós is (az üzenet több mint triviális), de ez most elnézhető, mert átütő mesévé áll össze. Ráadásul benne van a már rég hiába várt tisztaság, amely az aranykorban, a humanista-álomgyárban még kötelező elem volt. És bármennyiszer elismertük is, hogy manapság giccsnek számít mártírként harcolni az igazságért, valahogy mégis lenyomják a torkunkon, ráadásul még ízlik is.
James Cameron óriásit kockáztatott a filmmel. Már csak azzal is, hogy ismeretlen ausztrál színészre, Sam Worthingtonra bízta a főszerepet, Jake Sully, az egykori tengerészgyalogos megformálását, aki végül tudatlan és jelentéktelen emberből hőssé válik. Pont egy ilyen arcra volt szüksége: pedig ez a keménykedő, ám tulajdonképpen óriási szívvel megáldott lakli már rég kiment a divatból. A senkiházi, akiből a világ megmentője lesz, utoljára Hitchcocknál volt reflektorfényben, ám ott csak az "ártatlan átlagember óriási slamasztikában" képlet erejéig. Jake Sully azonban olyan, mintha csak egy 1980-as évek sci-fi könyvéből lépett volna elő.
Mindent egybevéve, van abban valami pikáns, hogy a már szinte poros cselekményszövés a legelszálltabb vizualitással lép reakcióra. És ez az egész egyszerűen elvarázsol, olyannyira, hogy fel sem tűnik a több mint 160 perces játékidő. Mert ez most egy kivételes mese.
