Régebben jó ügyvédek voltak, akik nem feltétlenül voltak jó emberek, ám amely ügyeket elvállalták, azt nagy valószínűséggel meg is nyerték, valamint olyan ügyvédek, akik nem mindig nyertek, ám jó emberek voltak, vagy rosszak, ami még rosszabb. Aztán az új korszak hajnalán a menők sztárügyvédek lettek, a média állandó szereplői, akik nem azonosak az utcasarki zugügyvéddel, akikkel a halandó állampolgár általában találkozni szokott, lakásvásárlásnál, válásnál és más aprócseprő ügyek alkalmával. A sztárügyvédek ügyfelei politikusok, üzletemberek, maffiózók, vagy ezek különböző variációi. Illetve, mint e cikk tárgyát képező film esetében: szabadságharcosok és/vagy terroristák és/vagy tömeggyilkosok.
Jacques Verges ez utóbbiak közé tartozik. A vietnami anyától és Reunion-szigeti apától született francia ügyvéd pályája végigkísérte a huszadik század második felének legvéresebb eseményeit. Ügyfelei közé a legismertebb és legrettegettebb emberek tartoztak, a kávéházi robbantóként elhíresült Djamila Bouhiredtől az egy időben Budapesten, luxuskörülmények közepette "bujkáló" Carloson át Klaus Barbie-ig, a lyoni hóhérig. Barbet Schroeder A terror ügyvédje címmel róla készített portréfilmet. Scroeder 1974-ben Idi Aminról, a véreskezű ugandai diktátorról készített portréfilmmel tört be a köztudatba, hogy utána erősen közepes hollywoodi mainstream-mozikat készítsen, ezzel a filmmel viszont visszatért a problémás emberek okozta problémás helyzetekhez, műfajilag pedig a portréfilmhez.
Nem vitás, Verges ügyvéd élete valóban filmre kívánkozik, ám nem kétséges az sem, hogy e film sokakban ki fogja verni a biztosítékot. Jacques Verges már fiatal ügyvéd korban elkötelezte magát a gyarmatosítást ellenzők ügyének, védője volt az algériai szabadságharc sok harcosának, akik Franciaországban csak terroristáknak számítottak. Egyet közülük el is vett feleségül, aki két gyermeket szült neki. Szoros kapcsolatba került vezető arab értelmiségiekkel, sőt olyan nagy hatású figurákkal, mint a modern terrorizmus atyjának tartott Waddi Haddaddal. Pályája ezután mélyen összefonódott a nemzetközi terrorizmussal, majd olyan perekben merült fel a neve védőként, ahol közismert diktátorokat vontak felelősségre. Sajátos, ám logikusan felépített érvrendszerével szinte minden esetben a (francia, amerikai, orosz, angol, stb.) politika, illetve az adott történelmi szituáció áldozatának állította be védencét, legyen az akár az ártatlan zsidó árvákat halálkamrába küldő náci Barbie, vagy a milliók életéért felelőssé tehető kambodzsai Pol Pot. Minden perben a nagyhatalmakat, illetve az azok politikáját mozgató tőkéseket vádolta meg, és kérte védence felmentését.
Schroeder, bár a film elején jelzi, hogy filmje személyes véleményét tükrözi, állást csupán azzal foglal, hogy nagyrészt egy oldalról gyűjti össze interjúalanyait, akik ráadásul a rázósabb kérdésekre, titoktartásra hivatkozva, nem is válaszolnak. Így Verges portréja meglehetősen egyoldalú, már-már hajlamosak vagyunk elfogadni álláspontját. Száraz, perek ezreiben kiérlelt logikus érvelése majdnem magyarázatot ad minden, védencei által közvetve-közvetlenül kiontott vércseppre. Schroeder a film elején az interjútöredékek közé még be-bevág illusztrációként játékfilm- és híradórészleteket, azonban a film előrehaladtával ezek egyre jobban ritkulnak. Ez hatásában egyre inkább árnyalatlanul a megszólalók szavaira irányítja a figyelmet. Beszélő fejek jönnek egymás után, akik mondandójának igazságában nincs okunk kételkedni, mégis nő bennünk a baljós felismerés: egy ördögi játék részesei vagyunk mindannyian, titkosszolgálatok, konspirációk irányítanak mindent és mindenkit. Majdnem elhiszünk mindent, ahogy jámbor esküdtek szokták a dörzsölt ügyvédnek. Azonban Verges szája sarkában minden mondata után ott van egy furcsa, alig észrevehető, öntelt és cinikus félmosoly... Ha ezt észrevesszük, talán árnyaltabb a kép.
Schroeder filmje azonban eme meglehetősen esetleges észrevétel nélkül így egy szubjektív, provokatív portréfilm egy ellentmondásos, érdektelennek egyáltalán nem mondható személyiségről, s mint ilyen, egyoldalúsága miatt inkább gondolatébresztő vitaalapnak értékelhető, sem mint dokumentumfilmnek. Vitatkozni vele, gondolkodni rajta viszont kötelező.
