Ha filmes lennék, én is Görögországban forgatnék, csakis a zseniális Meryl Streeppel, kizárólag dupla romantikusfilmet. A 20 ABBA-dallal meg kitöltöm az üres helyeket, ez a musical lényege.
Szürrealista filmmel van dolgunk, mert amiben Pierce Brosnan váratlanul énekelni kezd, azt napokig nem tudjuk feldolgozni. De nem is kell, mert ez a közel kétórás film csak nevettetni és szórakoztatni akar. Igazság szerint elképzelni nem tudom, kinek ajánlható: az abbásoknak és a Merly Streep-rajongóknak biztos, illetve azoknak, akik szeretik a hangulatos görög útifilmeket Zorba és Ouzo nélkül is.
Az ABBA dalai köré filmforgatókönyvet írni meglepő és bátor vállalkozás, nem tudom, mi volt az a pont, amikor azt mondták a producerek, hogy vágjunk bele, megéri kockáztatni 65 millió dollárt. A musicalfilmek nagyon behatárolják a nézőréteget, ráadásul csak ABBA-dalokból felépíteni egy filmet? Modjuk a nagy, közös kulturális tudásunk része a svéd zenekar, szerintem mindegyik számba bele tudom énekelni a refrént, bár most lesz Fenyő Miklós-film, de igazából lehetne spleenes Metró-, egy metaforákban lázadó Illés- vagy egy vonatos LGT-film is, mert az tuti, hogy szinte minden komolyabb zenekar sorlemezeiből elbeszélhető lenne bármilyen történet.
A rizikófaktort növelendő, fogtak egy a filmgyártásban tök rutintalan, de a londoni színházi világban komolyan elismert rendezőnőt, a színházi musicalt is jegyző Phyllida Lloydot, aki a már meglévő dupla romantikus családtörténethez még hozzátett egy rakás vágóképet a görög turisztikai hivatal kedvenc jeleneteiből, mínusz szirtaki és gyros. A szerteágazó konfliktusrendszert és cselekményhálót könnyedén egyben tartotta a rendezőnő ezzel az erős playlisttel. A dalok ráadásul elég jól illeszkednek a sztoriba, csak néha kell faragni a baltával a forgatókönyvön, hogy a Money, money beférjen például.
Alapvetően a musical egy értelmezhetetlen műfaj, hiszen a történethez finoman érintkező dalokat énekelnek szélesen gesztikulálva, oda nem illő táncoscsapattal. De valamiért végig tudtam ülni a Mamma miát, úgyhogy most erre keresek magyarázatot. Alapvetően a rendszeresen jó Meryl Streep miatt, aki 59 évesen úgy adta a tinédzser szerelmest, hogy ez önmagában bőven elég lenne, de ráadásul tud énekelni és érzi a műfaji határokat. Ha rendező lennék, és meg kellene mentenem a filmemet, csak Meryl Streeppel dolgoznék a szakmai tudása és a kisugárzása miatt, plusz nem bír rossz lenni, pedig a Mamma mia a tuti bukást jelenthette volna neki.
A másik jó húzás az alkotók részéről a három férfi kiválasztása volt, mert hiába van kis szerepük, az ő súlyuktól és komolytalankodásuktól lesz szórakoztató a film, nem az Alphadogból ismert hebehurgya 20 éves szexi szőkétől, aki legtöbbször toporzékol, hatalmasakat mosolyog és hüledezik. A filmben van három férfi, akiket a lány meghív az esküvőjére az anyja nevében, hogy végre kiderüljön, melyikük az apja, mert mindhárman pár nap különbséggel feküdtek le a Meryl Streep alakította Donnával. A férfiak között több közös pont van: mindannyian énekelnek és talán van egy lányuk. A szerencsétlen Pierce Brosnantől mindig ezt a jómódú, sármos karaktert kapjuk, aki ehhez most hozzá tud tenni 2-3 dalt. Colin Firth a Bridget Jones óta magabiztosan hozza a balek romantikust, a kedvencem mégis a Hullámtörők és a Táncos a sötétben színésze, Stellan Skarsgĺrd, aki most egy kalandvágyó utazót alakít, szintén sok énekléssel. A Csudafilm óta mindenki tudja, a filmesek Görögországba nyaralni járnak, ennyiben Hollywood másol minket, de a csapatépítőtréning eredményesen zárult, mert érezni a stábban uralkodó jó hangulatot, és ez bőven elég ehhez az ún. könnyed, nyári filmhez. Mert ez az.
Persze apámékat kellene megkérdezni, nekik, hogy tetszett, mert van itt ez a generációs különbség, hogy nekem semmit nem jelent az ABBA, bár minden dalukra tudok tátogni.
(6/10)
