Megint egy jó kis jugó film, még 2008-ból. A három év késés nyilván annak tudható be, hogy előbb meg kellett kerülnie a földet (Szerbia ezt nevezte be a 2009-es Oscarra). Mit ad isten, ez is Boszniában játszódik a délszláv háború idején, mint a nemrég bemutatott Cirkusz Kolumbia, és szintén európai támogatással, a volt tagköztársaságok koprodukciójában készült. Az együttműködést nem lehetett nehéz összehozni, hiszen a filmesek a nehéz időkben is tartották egymással a kapcsolatot, és nem egy nemzetközi fesztivál volt tanúja a szövetségi köztársaság virtuális újraegyesülésének.
Goran Marković prágai diákként többek közt Paskaljević és Kusturica társaságában koptatta a FAMU padjait, majd hozta vissza tetszhalálából az újhullámtalanított jugoszláv filmet. A magyar nézők talán a Tito és én rendezőjeként emlékezhetnek rá legjobban. A turné ugyanazért indul, mint Bereményi Géza hasoncímű mozidarabjában: színtiszta pénzkereseti célzattal mennek vidéki haknira a fővárosi művészek, s még az év is stimmel: 1993. Innen azonban elválnak útjaik, mert a belgrádiak alkalmi truppjára más természetű élmények várnak a Republika Srpskában, ahol a "szerbség utolsó bástyája" vívja élethalálharcát a török megszállók és a gaz usztasák ellen.
Helyenként kilóg a lóláb. Egyfelől a szerény költségvetésé, amit a magyar néző bizonyára megértőbben fogad, mint az Oscar-ítészek. De fordul a kocka, amint a tanító célzatra kerül a sor, ami némely ponton odáig megy, hogy a színész (például a frontsebész) kinéz a képből, és az arcunkba mondja a tudnivalót. Hőseink a karjaiba futnak a boszniai fronton létező minden ellennek, úgymint reguláris és szabadcsapatok, igazi szerbek és újszerbek (volt titoisták), horvát és muszlim milíciák, háborús nyerészkedők és koronaékszerként a többek közt Radovan Karadzicról mintázott hazafias költő és nagyszerb főideológus.
A turné javára írható, hogy nem kizárólag nemzetközi piacra készült. Cserébe el kell fogadnunk, hogy nem értünk minden utalást: az világos, hogy a horvátoknak miért a Dundo Marojéból rögtönöznek, de az már nem, miért mondják máshogy a színházat a szerbben és a horvátban, vagy miért irtják egymást a bosnyákok (is). Ennél nagyobb baj, hogy amit nem ismerünk, azt is tudjuk hová tenni, mert azonnal vágjuk a magyar megfelelőjét, legyen szó a vér szaváról, "utolsó bástyáról", a szerb népnév etimológiájáról, vagy akár arról, hogy a szerbek nem azok, akiknek látszanak: nem e világról valók, hanem máshonnan (tán csak nem a Szíriuszról?) érkeztek a földre, titkos küldetéssel.
Mivel a széles körű koprodukció dacára A turné mégiscsak szerb mozgókép, dicséretes, hogy a horvátokkal kesztyűs kézzel bánik, a bosnyákokat meg egyenesen felfényezi, de ez az erkölcsi emelkedettség a filmnek nem válik javára. S ha jobban megkaparjuk, az is feltűnik, hogy a boszniai szerb kisebbséggel szeretné elvitetni az egész balhét, miközben az anyaországiak a legteljesebb ártatlanságban leledzenek.
A turné műfaja fekete komédia, és minden lehetséges kifogás ellenére több az erénye, mint a hibája. Végül is olyan tárgy megformálására tesz érvényes - és élvezhető - kísérletet, amelynek történelmi, jogi, esztétikai feldolgozását még távolról sem végezte el a világ.
