Már önmagában az is csoda, hogy ez a film egyáltalán eljut a mozikba. Rövidfilmeket esetleg fesztiválokon vagy némelyik közszolgálati tévében lehet látni, de csak nagyon ritkán. Az egykor teljesen hétköznapi "kísérőfilm" fogalma mára teljesen kikopott a szóhasználatból.
Mindez azért igazán szomorú, mert ez az eddig ismert egyetlen csatorna, melyen egy rövidfilm biztosan eljuthatott a közönséghez. A nagy filmek segítő kísérete nélkül a kisebbek dobozban maradnak, s így végül a néző rengeteg élménnyel lesz szegényebb, továbbá lemarad a filmtörténet egy jelentős szeletéről. A rövidfilm mindig kivételes, ünnepi, mert mindig kísérlet. Velük próbálgatják szárnyaikat a pályakezdő tehetségek, és ilyeneket készítenek az öreg rókák, ha szabadabban szeretnének dolgozni. A rövidebb terjedelemből és az alacsonyabb költségvetésből következő két pólus, az alkotó nagyobb személyes szabadsága és a szűkebb eszközbeli keretek kettős hatása a lírai hangvételnek kedvez, így a rövidfilmek általában nagyon költőiek és nagyon személyesek.
Nincs ez másképp Szaladják István harminc perces kis gyöngyszemével sem: a magyar film hosszú idő óta legszebb képeivel szolgál örömül és okulásul. A középkori kóbor lovag és költő életről és főleg halálról az évek és tapasztalások súlya alatt kikristályosodott gondolatait, látomásait kísérik ezek a képek. Az emberi életben megszerezhető tudás végső határáig eljutott lovag komor bölcsessége és a körülötte, rajta kívül létező világ tisztasága és szépsége lélekemelő képi harmóniában egyesül a vásznon.
Szaladják István Aranymadár című filmjét az idei filmszemle zsűrije az elmúlt év legkiemelkedőbb magyar rövidfilmjének választotta.
