Kertész Imre 1975-ös Detektívtörténete egy fiktív latin-amerikai diktatúrában játszódó história: a Rákosi- és Kádár-kor tapasztalatainak kódolt, elkeseredett jegyzőkönyve. A kisregény elhallgatásai, fikcionáltsága, talán épp a vázlatossága, erős elnagyoltsága miatt tűnhetett ideális filmes alapanyagnak.
A gazdag Hoffmann fia (Haumann Máté) neuraszténiás; romantikus szabadságvágya rendre depressziós rohamokba viszi. Kapcsolata szüleivel felületes, apja (Haumann Péter) a közös vacsorák alkalmával történetekkel, receptekkel tölti meg a közéjük dermedt csendet. Az anya (Takács Kati) akarat és vágy nélküli, szigorúan leszabályozott személyiség. A diktatúrában (ahol ráadásul "Emelet" néven titkosrendőrség is működik) végzetes lehet minden félreértés...
Sokatmondó, hogy Vecsernyés mit tartott meg és mit írt át (Háy János segítségével). A filmben a politikai elnyomás kevésbé fontos és kidolgozott, ami aktualitás híján talán érthető is - de hogy az antiszemita részek miért maradtak ki? Talán félrevinnének? A vásznon hangsúlyos hedonisztikus részek - evés, ivás, receptmesélés - viszont a könyvből hiányoznak. A (kamera mögül érkező) rendező talán a gazdagok steril világában érezte megtalálni azt a fojtó légkörű, szabadság- és érzelemhiányos légkört, ami a diktatúrára hasonlít. Lajos Tamás operatőr (olykor túlságosan is) artisztikus, némileg bágyadt világot teremtett, mindenre rájön egy szürke réteg: a titkosrendőrök egyeningjei, az öltözőszekrények, a jólét tárgyi megjelenése, azaz minden egyforma lesz - ritka sikerült képi transzformációja ez (pl.) a Kádár-kornak. A kis mélységélességű képek vaksága, homálya beszorítja, fullasztja a nézőt. Amivel már inkább gond van, az a két Haumann - az idősebb tetszelgő, eszköztelennek nem nevezhető stílusa felbontja az egységes figurát: szinte jelenetről jelenetre (néha jeleneten belül is) más és más. Így pár szép pillanat mellett egy erősen heterogén figurát kapunk. Haumann Máté ellenben súlytalan, a könyvben oly hangsúlyos "gyűlölöm"-ökben tobzódó kvázimonológot épp csak elhadarja. Csak a rendőrfigurák (Csuja Imre, Iglódi István, Fekete Ernő) jók.
Az Emelet apropó nélküli, a szabadság és rabság kérdéseiről nem akar vagy nem tud beszélni, az egyéni drámák pedig kellő erély híján szétaprózódnak benne.
