Apocalypto

Mel Gibson új filmjének mottója a kiváló filozófiatörténész, Will Durant gondolatát közvetíti, mely szerint a nagy birodalmakat sosem a külső ellenség győzi le, hanem a belső ellentétek és gyengeségek. A megállapítás már az antikvitásban is ismert volt, nálunk Berzsenyi Dániel beszélt a kevély tölgyről és a kicsiny féregről. Aztán amint elolvastuk a mottót, és villanásnyi időre elgondolkodtunk érvényességén, el is felejthetjük, mert a későbbiekben már sok hasznát nem vesszük. Amit látunk, az professzionális kalandfilm, melynek díszletét és hátterét az elképzelt maja kultúra elképzelt végnapjai adják.

Egy őserdei indián törzs idilli képeivel indul az Apocalypto. A sikeres vadászat után a férfiak ugratják egymást, az élcelődés tárgya pedig a Csorba nevű harcos korlátozott nemzőképessége. Az idill azonban törékenynek bizonyul. Az egyik hajnalban fegyveresek törnek rá a falura, s rabszíjra fűzik a felnőtteket. Jaguár Mancsnak, a törzsfőnök fiának még van annyi lélekjelenléte, hogy egy üregbe elrejtse terhes feleségét és kisgyermekét, de aztán őt is elfogják. A foglyokat a folyón túli városba viszik, ahol a nőket eladják, a férfiakat pedig az isteneket kiengesztelő áldozatnak szánják. A birodalmat ugyanis szárazság és éhínség sújtja, pusztít a pestis is. Egy váratlan természeti jelenség, a teljes napfogyatkozás menti meg Jaguár Mancs életét. De a neheze még hátravan, vissza kell térnie falujába szeretteihez.

Az események szervezője a kalandtörténetek hagyományos motívuma, a menekülés. A felütésben egy tapír menekül a vadászok, elsősorban Jaguár Mancs elől, aztán a film második felében megismétlődik a vadászat, de immár a fiatalember kénytelen az üldözött vad szerepét játszani. Ahogy csökken a vadászok száma, úgy kerül egyre közelebb a céljához, azaz szerettei megmentéséhez a fiatal indián. Nem bonyolult tehát a dramaturgia, sőt, meglepően puritán. Mindehhez tegyük hozzá, hogy verbális közlésre alig van lehetőség, már csak annál az egyszerű oknál fogva sem, hogy a szereplők a ma már szinte kihaltnak tekinthető yukaték nyelven beszélnek. Mindebből két dolog következik. Az Apocalypto a legjobb nem angol nyelvű film kategóriájában indul az Oscar-gálán, másodszor pedig mindent a képnek kell közvetítenie.

Dean Semler operatőr digitális kamerái több mint két órán keresztül loholnak Jaguár Mancs mögött, előtt, mellett. Legfeljebb akkor pihennek meg a képek, ha a főhős szusszan egyet. De ekkor már azt várjuk, mikor ugrik rá egy jaguár, tekeredik rá egy kígyó, csapódik arca mellé egy nyílvessző. A következetesen alkalmazott testközeliség az azonosulás lehetőségét kínálja a nézőnek, s ezt csak erősíti a hangmérnök zihálásra szakosodott kiváló munkája.

Az Apocalypto bővelkedik erőszakos, naturális jelenetekben. Az életért, túlélésért folyik a küzdelem a dzsungelben, a maja piramisok áldozati helyén, s az eszközökben senki nem válogat. A rendező most is, mint A passióban, a korhűségre, az autentikus képi világ megteremtésére törekedett. Ehhez pedig hozzátartozhat az erőszak nyílt ábrázolása is. Mentségül szolgál, hogy a legmagasabb korhatáros besorolással vetítik a filmet. Az autentikusság jegyében dolgozott a látvány- és a díszlettervező is. Munkájukat kellő ismeret híján nem tudjuk megítélni. Furcsán kifestett, díszített, deformált arcokat látunk, bizonyára így néztek ki a XVI. században a különböző maja törzsek harcosai.

Az új Mel Gibson-alkotás hiányérzetet is kelt a nézőben. Mindvégig az az érzésünk, hogy a rendező szándéka több volt annál, hogy puszta kalandfilmet készítsen. De hogy mi volt ez a törekvés, azt nem tudjuk meg. Talán éppen emiatt túlságosan komor és egysíkú az Apocalypto, hiányzik belőle a kívülállás gesztusa, az ábrázoláshoz nélkülözhetetlen önirónia. A technikai tökély mögött a néző valami esendőséget keres; hamar észreveszi, hogy a főszerepet játszó ismeretlen színész még mozgásában is megtévesztésig hasonlít a brazil csodacsatárra, Ronaldinhóra...