Érdekes: ezen a héten a mozi alaposan meggyepálja a házasság intézményét. Hollywood részéről ugye ott van a Holtodiglan, Európa pedig északi összefogással mesél el egy szép családi történetet, amelyben annyi a feszengős, illúzióját vesztett pillanat, hogy az ember legszívesebben felrohanna a vászonra valahogy kimenteni a feleket, hogy elvihesse őket egy másik, szentimentálisabb filmbe.
Vakáció-hó-hó
Ráadásul, e svéd-dán-norvég filmdráma megtekintése közben még azt is gondolhatjuk, hogy ennél a kedves kis síelős vakációnál még a véres valóságban is jobban éreznék magukat a szereplők. Pedig, s a rendező-forgatókönyvíró Ruben Östlund ezzel visz be minket a legjobban a hófehér ködbe – a Lavina elvileg kifejezetten realista nyelvet beszél, sok a csendes pillanat, viszonylag kevés a párbeszéd: a francia Alpokban dolgozik a természet nyugalma és a munkagép, apa, anya és a két gyerek telel: síelnek, esznek, isznak, s két lesiklás között cuki kék alsóruházatban szunyókálnak a hotelszobában. Aztán, az egyik teraszos ebéd közben megindul feléjük: a lavina. Megijed mindenki, a népeket beborítja a porhó. Apa fogja a telefonját (ezt anya később sokszor a szemére veti, mármint, hogy az iPhone-t persze nem hagyta ott), s lelép. Amikor visszaáll a béke, apu is visszatér, vagyis visszakullog, a család szó nélkül eszik tovább. De innentől mindennek annyi.
Senki nem tud semmit
Nekünk is annyi. Ugyanis ravasz, mi több, szemét módon ki vagyunk mozdítva a felsőbbrendű befogadó állapotunkból. Mert nem tudjuk: ki mellé álljunk? Anya mellé, akinek első dolga volt gyermekeit magához szorítania, s úgy várni, mi lesz? Anya mellé, aki a történteknél azon még jobban kiborul, hogy apa egyenesen azt állítja: ő bizony nem rohant sehova? Vagy apa mellé, aki egyébként se tűnik egy Dolph Lundgrennek, meg hát igazából a fene se tudja, hogyan reagálna az ember egy ilyen váratlan vészhelyzetben? Nem tudjuk, nem tudjuk. S az a durva ebben a filmben, hogy senki se tudja – a rendező mégis mintha azt súgná, hogy ő tudja, csak nem mondja. Ezért például megszólaltat egy nagydarab vörös macsót is, apu barátját, aki aztán tényleg olyan, mint egy középkori harcos (Kristofer Hivjút nem véletlenül foglalkoztatták a Trónok harcában is például), na de az a vicc, hogy ő se tudja ám! Mert ő is csak magyarázkodik, hogy ösztön, meg túlélni akarás, meg blablabla. És tényleg, gondoljunk bele: apa elmenekült, kislányát és kisfiát meg otthagyta. A többi csak blabla.
Csak egészség legyen
A Lavinát ünneplik mindenhol a világon, s nekem az a tippem, pont azért hatásos és valóban értékes alkotás, mert nem kínál feloldást. Legalábbis nem olyat, amit hazavihetünk, s hasznosíthatunk akár. Östlund filmje azt magyarázza, a vége felé egyre szimbolikusabban, az utolsó jelenetet nézve egyenesen szürreálisan, hogy igen, jöhet az a pillanat, ami szétbarmol mindent. Találhatunk rá utólagos "megoldást" (be is mutat egyet, de attól apuci őszintén szólva csak még szánalmasabbnak tűnik) ám a komfortérzetünket, az úgynevezett bizalmat nem adja vissza. Minden attól függ, milyen szerepet látunk bele a másikba, mit várunk el tőle. A szeretet meg… Nos, az vagy van, vagy nincs. Ha van, talán nem sodorhatja el a lavina. Még akkor se, ha kitérünk előle.
Kinek ajánljuk?
- Akik szeretik, ha egy film erőset kérdez.
- Akiket nem zavar, ha ránk bízza a választ.
- Akik szeretik a sok havat.
Kinek nem?
- Akik szerint, ha családi film, akkor csak a Disney!
- Akik nem szeretnek kellemetlen dolgokon gondolkodni.
- Akik nem szeretik a havat.
8/10
