Fiatal katona érkezik egy idegen bolygóra, ahol beleszeret a helyiek hercegnőjébe, majd a felkelésük élére állva megmenti őket a veszedelemtől. Ismerős történet? Persze, hogy az. A kérdés inkább az, hogy miért nem tűnt fel senkinek a Disney-nél, hogy James Cameron három éve már megcsinálta ez a filmet? Mert ez bizony az Avatar sztorija, még csak nem is felrázva, vagy megkeverve.
Jó, tudom én, hogy Andrew Stanton Edgar Rice Burroughs 1912-es A Mars hercegnője című könyvét dolgozta fel, de úgy tűnik, Cameron is ezt tette, csak elfelejtett szólni. Ráadásul nem is Cameron volt az első, aki megdézsmálta a könyvet, így a John Carter története borzasztóan közhelyesnek és sablonosnak hat. Ami még ennél is nagyobb probléma, hogy avíttnak is. Az amerikai polgárháborút a Marsra helyező sztori mai szemmel igencsak nehezen átélhető, ráadásul Stanton sem könnyíti meg a dolgunkat. Csak úgy záporoznak az idegen kifejezések, rangok, címek, istenek és városok nevei, az első órában azt sem tudja az ember, hogy ki-kivel és merre-meddig. Kapásból négy különböző civilizációt kéne megismernünk, na, nem mintha annyira érdekesek lennének.
A John Carter legnagyobb hibája ugyanis az, hogy a néző mindvégig kívülálló marad, egyetlen percig se lesz részese a kalandnak. Mert egész egyszerűen nincs kivel azonosulni: a főhős egy sótlan, unalmas és humortalan alak, a két szembenálló emberi fajról szinte semmit nem tudunk meg, csak hogy bőszen irtják egymást, míg a négykezű, zöld humanoidok össze-vissza rugdossák a gyerekeiket, megölik az életképteleneket és állatként bánnak a nőkkel. Értük aligha fog bárki is könnyeket hullajtani. Így aztán a néző csak ül, hallgatja a végtelennek tűnő politikai csatározásokat és nem érti, mi köze van neki ehhez az egészhez. A valójában faék egyszerűségű történetet Stanton intrikák és ármányok garmadájával próbálta elmélyíteni, aminek az lett a következménye, hogy a dramaturgia darabos és keszekusza. Ad hoc jelleggel változnak a motivációk, MacGuffinok jönnek-mennek, figurák bukkannak fel a homályból, majd tűnnek el a ködben – ekkora zagyvaságot a Karib-tenger kalózai 3 óta nem látott a gyöngyvászon.
Persze nem lenne igazságos ezt a méretes fiaskót egyedül Andrew Stanton nyakába varrni. Egy tehetséges emberről van szó, aki két Oscart is nyert karrierje során (jó, a kisöcsi-kategóriában, az animációs filmek között, de akkor is), méghozzá olyan filmekkel, mint a Némó nyomában és a Wall-E. Igen ám, csak míg a Pixarnál lehet kreatívnak lenni, addig a Disney-nél órabérben van az ember és a termelésvezető keményen megszabja a kritériumokat: szerelem, akció, kutya és persze faliszőnyegre hímezhető tanulság. Így a John Carter ugyanolyan szívtelen-lelketlen ipari termék, mint a mikiegeres cég összes látványfilmje az utóbbi időkből (Perzsia hercege, Tron, Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken). Pénzük viszont van, méghozzá mérhetetlenül sok, így Stanton 250 millióból gazdálkodhatott. Alighanem úgy számoltak, hogy a látvány majd elviszi a hátán a gyenge történetet, de egyrészt tudjuk, hogy ez nem szokott működni, másrészt a John Carter látványvilága inkább átlagos, semmint kiemelkedő. Nincs benne hiba, az animáció végig hihető és magas színvonalú, még a CGI-figurák is meglepően élethűek, csak éppen semmi olyat nem látunk, ami újszerű, vagy egyedi lenne. Az akciójelenetek se nyújtanak semmi pluszt, sőt, rövidségük miatt inkább csalódást keltőek. Ekkora büdzséből robbanhatna az egész bolygó is, de sajnos be kell érnünk párperces légi csatákkal. Még a trailerben és a plakátokon money shotként szereplő óriásmajmok sem hozzák azt a vizuális orgiát, amire számítottunk.
Stanton mentségére el lehet még mondani, hogy ilyen színészekkel képtelenség csatát nyerni. Taylor Kitsch ugyanolyan színtelen-szagtalan és jelentéktelen, mint a fiatal hollywoodi szépfiúk mindegyike. Még viccnek is rossz, hogy neki kéne elvinni a hátán a filmet. Szegény Willem Dafoe-t CGI-maszk mögé rejtették, de így legalább könnyebb lesz neki letagadni ezt az égést. Mark Strong újfent kopasz, és az edzett néző ennyiből már tudhatja is, hogy gonoszt játszik, méghozzá kritikán aluli szinten. Lynn Collins vele ellentétben szép és a legtöbb élet belé szorult. A John Carter viszont összességében ugyanolyan sivár és kietlen, mint a marsi táj: csak egy újabb 3D-s monstrum, ami Avatar akart lenni, de minőségében inkább a Zöld lámpást idézi.
