Az Obama-adminisztráció dagályos és nehézkes polgárjogi filmje épp olyan, mint főhőse: a szoba még akkor is üresnek tűnik, ha ő benne van.
Ha csillagos-sávos felvonulást tartanak. Ha elénekeltetik velünk, vagy eléneklik nekünk az amerikai himnuszt. Ha George Washington vagy Abraham Lincoln audiokommentárjával vetítik A komornyikot. Ha kapunk egy kis dedikált darabot a Szabadság-szoborból. Ha pitét és Oreo Cookie-t osztogatnak. Ha betakargatnak minket az amerikai zászlóval. Ha személyesen mindenki, aki valaha érintett volt a rabszolgatartásban vagy a fekete közösség elnyomásában, ott rögtön, a moziteremben bocsánatot kér mindenért. Majd hosszasan együtt zokogunk egymás vállán. Csak akkor lehetett volna émelyítőbb és manipulatívabb a filmélmény, amiben Lee Daniels mozgóképes prédikációja közben részem volt. Az „igazán igaz történet” hollywoodi-módra hívogató cégére alatt annyi pontatlanság, hatásvadász torzítás rejlik, hogy az már önmagában megérne egy külön filmet. Sztereotípia-rajzás van itt, kérem szépen! Hivatalosan Eugene Allen – az adalékok láttán bizonyára nem eléggé regényes – élete szolgált apropóul a széles merítésű, Amerika több évtizedes polgárjogi küzdelmeit áttekintő tablóhoz. Igen ám, de Allen anyját nem erőszakolta meg a fehér földesúr fia, ahogy apját sem lőtte azon nyomban homlokon, midőn az ellenkezésre tátotta száját. És Cecil Gaines (Allen filmbéli alteregója) fia sem volt harcos politikai élharcos, mi több, a Fekete Párducok tagja.
Mert a Forest Whitaker által életre hívott, a fekete közösség egészét képviselő figurát e két, a Hollywoodi Kódexből előrángatott vonal mentén definiálják. Trauma #1: szülei tragikus elvesztése után (mert anyja az eset után néma idegroncs lesz) egy idős fehér hölgy „házi niggerré” neveli, a mesterségét kifogástalanul űző férfi aztán előbb egy hotelben, végül a Fehér Házban tölthet be bő harminc éven keresztül komornyiki pozíciót. Trauma #2: a passzív Cecil közben mindvégig aktívan politizáló fiával, no és magával viaskodik. Daniels erőszakosan, tolakodóan (ld. rögtön a kezdésben túlcsorduló tragédiát), sztereotipikus közhelyek mentén építgeti a filmjét. Evidens üzenetét már az első percekben tökéletesen meg lehet érteni, de akkor még messze van a 132 perces játékidő vége. Akármennyire is szeretem, akármekkora színésznek is tartom Whitakert, Cecil Gaines-szel nem tudott mit kezdeni. Eredendő passzivitása, hivatásából fakadó simulékonysága és konfliktuskerülése, komornyiki krédója („Úgy légy a szobában, hogy az üresnek tűnjön.”) révén nem igazán érdekfeszítő karakter, és emiatt két részre szakad a film. Egyrészről vannak a Fehér Házban játszódó szcénák, melyek közönségcsalogató ornamentuma az, hogy Cecil nem kevesebb, mint hét elnök alatt szolgált. Fel is bukkan annak rendje, s módja szerint Dwight D. Eisenhower, John F. Kennedy, Lyndon B. Johnson, Richard Nixon és Ronald Reagan is. (Gerald Fordot és Jimmy Cartert pedig kihagyják. Hogy miért? Hát azért.)
Nyúlfarknyi, „múzeumi” jelenetekben viaszparódiákat látunk, s egy-egy mondat, egy-egy megnyilvánulás alapján kéne eldöntenünk, hogy melyik elnökről mi az alkotók véleménye. Azaz, hogy nekünk mit kellene gondolnunk róluk. A festegető Eisenhower a Nemzeti Gárda védelmével támogatja a fekete diákokat is integráló iskolát Little Rockban? Jó ember. JFK dühösen az asztalra csap, mikor a Ku Klux Klan radikálisai felgyújtják a feketéket szállító Freedom Bus-t? Jó ember. Johnson ugyan a budin ülve niggerezik, majd vonakodva ugyan, de mégis beiktatja a Kennedy által benyújtott 1964-es Polgárjogi Törvényt? Nem annyira rossz ember. A verejtékező Nixon el akarja tiporni a Fekete Párducokat? Rossz ember. Reagan magasról tesz az apartheidre? Rossz ember. Daniels-ék nem vették a fáradságot, hogy az eredeti történelmi alakokra hasonlító színészeket castingoljanak, így A komornyikot maszkostul mindenestül valami bizarr panoptikumbűz lengi be. Emiatt pedig olykor – feltehetőleg nem szándékosan, de – komikus, már-már Family Guy-ba illő felhang is kerül abba a könnyfátyolos múltidézgetésbe, ahol ezeknek a szólamoknak nem illene helyet szorítani. Úgy megy el mellettünk az alkotók kedvére szabott történelem, mintha a vidámparkban, egy csónakos gyorstalpaló túrán vennénk részt. Nézd, ott van JFK! Azt a mindenit, az ott nem Nixon? Na, ne! Az csak nem Martin Luther King?!
A komornyik másik rétege ezen túl az izolált Fehér Ház burkán kívül eső külvilág, amiben van ugye Cecil problémás magánélete a lázadó idősebb fiúval, illetve a szerepét indokolatlanul nagyra szabatott Oprah Winfrey-vel. Úristen, Azzal Az Oprah-val! Ő amúgy a film felében Cecil feleségeként nem csinál semmit, csak piál és maga elé bámul. De azt nagyon-nagyon-nagyon-nagyon hosszasan. Hatalmas ensemble színészgárda lévén majd’ minden jelenetben akad egy új vagy elképesztően ismerős arc (nocsak, Lenny Kravitz!), és mégis, a tematizált események miatt szinte kizárólag ide rendeződnek a valamilyen komolyabb súlyt hordozó archív képsorok és dramatizált jelenetek. Daniels ordító közhelyeit, szentimentális túlzásait és olcsó comic reliefjeit (élen Cuba Gooding Jr-ral) persze itt sem ússzuk meg: a Fekete Párducok-gyűlést mintha csak egy paródiából illesztették volna ide, Cecil másik fia pedig – aki a valóságban nem is létezett – az ábrázolt korszellemnek megfelelően „természetesen” Vietnamban veszti életét. A fekete tüntetőket sújtó rendőri brutalitás, az értelmetlenül dúló rasszista erőszak és faji kirekesztés viszont ennyi évtized távlatából is hat minden jó érzésű emberre, de ez nem Daniels érdeme. Ő csak kiaknázza ezt. A komornyik legerősebb pillanata épp az, amikor főhősünk (és a film is) egy pillanatra kilép a burkából.
Cecil a Martin Luther King-merénylet napján, munkája végeztével hazafelé tart, de kocsijával megállásra kényszerül. Az utcát ugyanis a gyásztól örjöngő emberek lepték el, mindenhol káosz, harag és szomorúság. A meghökkent Cecil pedig közéjük lép és osztozik gyászukban. Egyedül ekkor érintett meg a film. Egyedül ekkor volt valódi és emberi. Amilyennek lennie kellett volna. Nem pedig egy propaganda-üzeneteket közvetítő tablónak. „Yes we can!” – hangzik el Obama beiktatásával A komornyik utolsó mondata. És ekkor csattant a tenyerem a homlokomon.
