Mindig mindenki csak nevetne, ha elkezdeném ecsetelni, hogy majd akkor lesz igazán boldog a kommunizmus, amikor kizsákmányolt imperialista testvéreink menedékjogot kérnek sokat szidott kommunista barátaiknál. Láss csodát, a kubai megenyhülés megtörtént, persze amolyan cinikus Michael Moore módra.
A rendező legújabb, az amerikai egészségügyi állapotokról szóló, Cannes-ban bemutatott filmje ismét erős politikai szálakkal kötődik. Jó esetben azt mondhatjuk, a témához, olyan kedvünkben azt: a demokrata körökhöz. Hohó, emlékszünk még a 9/11-re, ami pár hónappal a választások előtt húzta le a Bush kormányról a vizes lepedőt. Egyébként is egy ilyen erősen átpolitizált témában senkinek sincs könnyű dolga. Sem az alkotónak, hiszen kiváltja a másik oldal nemtetszését (ez szemmel láthatóan nem zavarja a rendezőt). Sem a nézőnek, aki néha csak kapkodja a fejét, hiszen ezt a sok fondorlatot és gonozságot azért; de ha csak a fele igaz... Sem a kritikus, aki - filmes újság lévén médiuma - nem akar beleszállni a politikai pofozkodásba.
Mert hogy a jelen doku filmesztétikai jellege csak az egyik (valljuk be: jóval kisebb) szelete a filmnek, annak, amelyet tényfeltáró jellege miatt inkább elhangzott tények és állásfoglalások ütköztetéséért figyelünk. Jelen esetben a nemzeti egészségbiztosításról és a egészségügyi magánpénztárakról. Ami pedig ugye nem kicsit pofozkodós téma - sem az amerikai, sem a magyar közéletben. De egyelőre függetlenítsük magunkat Horváth Ágnestől és társaitól, nézzük a filmet.
Michael Moore ugyanis ismét mindent egyszerre vet be, hogy egy látszólag elméleti témát a lehető legtöbb érzékünkre hatva tárgyalja. Van itt egyszerű történelemóra, könnymorzsolós, régi egészségügyi katonák, akik közgyónva adják tuttunkra, mekkora szemét a volt munkáltatójuk; van sok archív felvétel Nixontól egészen GW Bushig, van persze sok áldozattörténet, ki-ki elmondja, hogyan halt meg a rendszer miatt családtagja. Demagóg, teheti hozzá az olvasó, és tettem én is, csak éppen egy-két emberi sors mögött van még 50 millió - ennyi embernek nincs egészségbiztosítása az USA-ban. Ennyi embert szitáltak ki a szűrőn a profitérdekelt társaságok, mondván, az ő ellátásuk csak terhelné a rendszert, csökkentené a bevételt. Öregek, fogyatékosok, krónikus betegek, várandós nők, munkanélküliek kerüljenek!
Tényfeltár, de egyben moralizál is Moore. Néhol viccesen és megfontolandó módon, máskor szájbarágóan. Nem egy propagandafilm kerül elő, vagy a szociális egészségügy hátrányait firtató amerikai termék, vagy régi szovjet komszomolos csodák. Az üzenet egyértelmű: az amerikai vezetés nem kis médiahátszéllel hitegeti az embereket: a magánbiztosítás jó, a szociális, állam irányította pedig csak elvesziaz emberek szabadságát. Így indul Moore külföldre, hogy lássuk: Kanadában, Angliában, Franciaországban, sőt Kubában is a kórház ingyen van, az emberek gazdagabbak és többet mosolyognak. Michael Moore filmjében tehát szegény emberek sírnak az egyik, gazdagok nevetnek a másik oldalon. Michael Moore propagandafilmje meglehetősen jól sikerült.
Nem kétlem én, hogy valami bűzlik Amerikában. Nyilvánvalóan az egészségügy befolyása a politikában nagyobb a kelleténél, ezt szépen és tárgyilagosan meg is kapjuk a filmbe; nyilvánvalóan a magánkézben lévő cégek gazdagok akarnak lenni, de nagyon. Ezt be is mutatták nekünk, hogy a téma nagy veszéllyel jár a jövőben is. A témáért ötös, Mr. Moore. De a hogyan megint túlhaladt a célon. Kár érte; a kevesebb hihetőbb lett volna.
