Kifejezetten szeretem az úgynevezett háttéranyagokat, melyeket a forgalmazók a kritikus tájékoztatása érdekében készítenek. Mi tagadás, gyakran szoktam belőlük "puskázni", ha valamit nem értek a cselekményből, s általában hasznosak az életrajzi adatok, színes információk, alkotói interjúk is nem beszélve a gondosan összeválogatott (pozitív) külföldi véleményekről, noha még véletlenül sem szabad sorvezetőnek használni őket. A heti penzum, az Almodóvar: Kika című spanyol film propagandamappájában igazi gyöngyszemre leltem. Maga a rendező magyarázza a bizonyítványt, s egyúttal portrét fest saját személyiségéről. Megtudjuk a forrás megjelölése nélkül kiadott "vallomásból", hogy a Mester, akihez már többször volt szerencsénk a hazai moziműsorban (a Matador, az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, a Kötözz meg és ölelj!, valamint a Tűsarok révén), merő gyönyörből írja forgatókönyveit, hogy személyes terápiaként oxigénnel telítse magát. Továbbá sóvárog a komédia üdítő szellője iránt (a kifejezések szó szerinti utalások). Műve címeit úgy cserélte a forgatás során, akár más az ingét. Mindig visszautasítja, hogy munkáját olyan aggodalmak befolyásolják, "mit fognak szólni az emberek". Meséje valamennyi darabjának összerakása több időbe és munkába került, mintha szabályos, lineáris cselekményvezetést alkalmazott volna. Imádja az eklektikát. "A keverék és a tisztátalanság a részemet képezik" olvasom egy kissé hevenyészett (vagy kifordított) mondatában. Amúgy optimista, naiv, ártatlan és szereti az életet. Főhőse a szerző ideális lelkiállapotát képviseli, mint viselkedésmodell, mely követésre érdemesíthető (lenne). Végül a lényeg: "A Kika a legrejtélyesebb filmem, de nem lehet elkülöníteni a többi művemtől. Tartalmazza előző kilenc filmem elemeit, de talán ezt a legnehezebb besorolni valahová, és ez képviseli a legjobban mostani lelkiállapotomat." Néhány dolog sajnálatosan kimaradt az önjellemzésből. Ha már gyónásra szánta el magát, Pedro Almodóvar, a művészeti babérokra vágyó filmcsináló fenegyerek nyugodtan bevallhatta volna infantilis hajlamait. Például azt, hogy már- már csillapíthatatlan exhibicionizmussal és szertelenséggel szabadszájúskodik. Akárcsak Mórickának, mindenről "az" jut az eszébe. Valami baj lehet a szexuális életével, mert szinte kétségbeesetten cifrázza a szereplők cselekedeteiben és szavaiban. A Kika "a nagyvárosi lét szorongó érzését, a kommunikáció hiányát" igyekszik vászonra vinni nem minden tehetség nélkül, de olyan tomboló stílus- összevisszasággal, ami paródiát sejtet, csak hát a negyvenes évei elején járó spanyol polgárpukkasztónak nyilatkozatai szerint nem állt szándékában bunueli húrokat pengetni.
A történet mindössze annyi, hogy Kika, a smink érdemes művésze a női fehérneműk és orgazmusok megszállott fotósával, Ramónnal adja össze magát. Korántsem szokványos hétköznapjaikon folyton morbid figurák bukkannak fel a háttérből, hogy egymást érjék a különféle extrém kalandok, "haragszomrád-játékok", a nemi merényletek, szerelmi három-, sőt négyszögszertartások, hogy mindez később show-vá változzék a "sebhelyes arc", Andrea átigazításában a képernyőn. A megkotyvasztott koktél ismerős aromákat tartalmaz (operatőr Alfredo Mayo, a színészek Veronica Forqué, Alex Casanova, Victoria Abril ), a hatáselemek azonban többnyire viszolyogtatóak. Meghökkentenie minden bizonnyal sikerül a nézőt Almodóvarnak, katartikus élménnyel megajándékoznia azonban aligha. Hogy ilyesmit nem egy koktéltól kell várni? Lehetséges. Magam azonban nem kedvelem az olyan mutatványokat, melyek szerzői fellegekben járó filozófusnak képzelik magukat, pedig csak sápadt közhelyeket görgetnek. Néhány hangulatos kollázs és vibráló képi kompozíció önmagában édeskevés a modernséghez.
