A következő generációs szórakoztatásnak elkeresztelt iparág egyesek szerint elérkezett egyik első mérföldkövéhez, amikor egy animációs rövidfilmmel nemrég elérte az egymilliós nézőszámot. Persze nem tudni, ebből hányan próbálták egyszerűen végignézni az első filmet, amit a site (www.atomfilms.com) ajánl, és csak egy rakás állóképet láttak belőle az enyémhez hasonló gyorsaságú gépükön. Így nem is tudnám tiszta lelkiismerettel megmondani, hogy az Angry Kid című egyperces gyurmaanimáció valóban megéri-e a felhajtást, a gyerek feje elég brutális, nagyjából ennyi. Tudni lehet róla, hogy a londoni Aardman cég műhelyében született, mely három Oscarral (Creature Comforts, The Wrong Trouser, A Close Shave) és jó néhány animációs művésszel a háta mögött több mint tizenöt éve gyárt hasonlókat, többnyire az angol tévéknek. De ők készítették például Peter Gabriel szintén díjnyertes Sledgehammer videóját, együttműködve a stop-motion animáció atyjainak tartott Quay fivérekkel, az ő fantáziadúsabb rémálmokat is megszégyenítő filmjeikből pedig nemrég az Örökmozgóban láthattunk válogatást. Egy évtizeddel ezelőtt persze épp az MTV volt az, ami most jobb híján az internet: a reklámblokkokhoz mellékelt vichein keresztül médium a kísérleti animáció számára. Még a fivéreket bevallottan jelentősen inspiráló cseh művész, Jan Svankmajer is élt a lehetőséggel, és olyan felejthetetlen darabokat láthattunk tőle, mint amiben két bélszín perdült táncra a konyhaasztalon. Az internetről azonban ebben a formában Quayék, és még ki tudja, hányan, hallani sem akarnak, nincs saját website-juk, a rajongói oldalakon pedig megtiltották bármiféle reprodukció megjelenítését, és nem nagyon lehet őket hibáztatni érte.
Online sikeréből az Aardmannak is egyelőre a reklámértékben mérhető előnyei tűnnek kézzelfoghatóbbnak, miután mostanában vetítik első mozifilmjüket, a Csibefutamot. Fogas-tomporos csirkéik két órán keresztül szökni próbálnak a szögesdrót mögül, az enyhén brutális mese színhelye mellesleg az első képtől fogva kísértetiesen emlékeztet egy konkrét koncentrációs táborra, és a rendezői koncepció is ezen a vonalon halad, nyilván, hogy a szülők se unatkozzanak, még ha emiatt le kellett is mondaniuk az egyébként kézenfekvő Burger King-féle csirkemellszendvicses árukapcsolásról. Igaz, utóbb a Disney is felkarolta a saját termékeihez képest akár komolynak is nevezhető rajzfilmekről híres japán Miyazakit, akinek Monoke hercegnő című művénél hazájában csak a Titanicot látták többen. A Csibefutamot elsősorban szépen kidolgozott figurái emelik jóval az átlag fölé, innen ered egyedülálló képi humora, amihez még az itt-ott heverő, valódinak látszó használati tárgyak is hozzátesznek, mint mondjuk egy megfelelő pillanatban belógó diszkógömb. Mindez, leszámítva a képi kidolgozottságot, sehol nincs ugyan a South Parkhoz képest, melyben hálaadáskor a baromfiak falják fel a falut, és megesik, hogy az egyik főszereplő farsangra Hitlernek öltözik. Az eredetileg felnőtteknek szánt, ám gyerekekről szóló, messze földön sztárolt sorozatot lustaság lenne egyszerűen posztmodernnek nevezni. Egyrészt, és keletkezésének története is ezt támasztja alá, vehetjük két huszonéves magánember szócsövének, amin keresztül korlátlanul kommentálják a médián átjövő Amerikát és az alsó tagozatosoknak megfelelő korosztályt. Másrészt, amit mutatnak, hirtelen mindenkinek nagyon ismerős, továbbá kibaszottul vicces. A tartalom popkulturális telítettsége szempontjából sokkal töményebb, mint a Simpsons, és fantáziadúsabb, mint a Beavis and Butthead, ha nem is teljesen új. Új viszont abban, hogy úgy tesz a politikai korrektségre, ahogy van, no meg bibliai szereplőket helyez gond nélkül egy polcra harmadvonalbeli tévésztárokkal vagy Szaddám Huszeinnel. Akinek pedig kifogása van mindez ellen... hát épp erről szól a South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlan. A film a filmben természetesen a mű maga, nagyjából ahogy azt legszélsőségesebb ellenzői látják: két tehetségtelen fiatalember ízetlen és nem különösebben szellemes magánshow-ja. (A South Park kitalálói is ketten vannak, és egyik se egy Richard Burton, ezt a BASEketball című film ékesen bizonyítja.) Mikor a szülők ráébrednek, hogy gyermekeik ettől lesznek még sötétebbek és elviselhetetlenebbek, mozgalmat indítanak a (férc)mű bojkottálására, amit a két szerencsétlen kivégzése követne, csakhogy azok kanadaiak, kormányuk pedig ezennel hadat üzen stb. stb. Ehhez persze még a sátánnak és Szaddám Huszeinnek is lenne egy-két szava, a lurkóknak pláne. Az ötlet nagyjából rendben is van, akár a következő epizód is lehetett volna belőle, ha ugye mégis megvágják. Mégpedig pontosan a musicalrészletek környékén, de úgy alaposan. Így, no meg előjáték nélkül azonban, valljuk be, nem az igazi.
