Olyasmi Jerzy Skolimowski minimál-dramaturgiájú menekülős thrillerje, mintha Tarr Béla csinálta volna meg a Sly Stallone ikonikus Rambójának remake-jét. Az Ölésre ítélve című film tulajdonképpen egy hosszas menekülés története, a szerencsés szabadulástól a logikus, ám éppen ezért lelketlenül és kíméletlenül banális végkifejletig.
Markáns politikai állásfoglalás
Skolimowski nem ma kezdte. 1960 óta filmez, első nagyjátékfilmjét (Walkower) 1965-ben rendezte. Veterán, tapasztalt filmes, aki megélte az otthoni, szocialista lengyel viszonyokat éppúgy, mint ahogyan alaposan beleszagolt később Hollywood levegőjébe is. Túl van már néhány dolgon, kormányokon, politikai rendszereken ahhoz, hogy így hetvenegynéhány éves korára azt gondoljon, amit akar és azt akár ki is mondja. Az Ölésre ítélve első néhány szekvenciája akár egy politikai állásfoglalás az USA afganisztáni izomgyakorlatait illetően: néhány iszonyú laza, menő sivatagi terepruhához igen raj Ray Ban-szemcsit viselő amerikai katona viháncolva bújócskázik az amúgy csodálatos sivatagi vízmosások labirintusában, ópiumot szívva dobják fel az unalmasnak ígérkező őrjáratot. Annyira "high" vannak, hogy nem veszik észre, hogy az egyik üreg mélyén egy burnuszos alak görnyed, szemeiben rettegés, kezében csőre töltött rakétavető. Amikor a nagy szabadság szabados harcosai mégis bekukkantanak az üregbe, a burnuszos ujjai megremegnek a ravaszon – és nincs többet vihogás. A sarokba szorított alak menekülni kezd és elkezdődik a film is, amely egészen a végéig nettó erről a menekülésről fog szólni. De az, hogy Skolimowski a kezdő jelenetekben arctalan, felelőtlen és viháncoló idiótáknak ábrázolja az amerikai katonákat, akik oktalan módon szorítják sarokba az ellenséget, aki erre az egyetlen lehetséges, ösztönös választ –a kitörést– adja, az nem éppen az aktuális külpolitika támogató aláírása, éljen akárhol.
Markáns dramaturgia
[img id=292817 instance=1 align=left img]Mivel a veterán lengyel filmes hovatovább ötven éve foglalkozik írással is, azt is nehezen lehetne szemére vetni, hogy nem tudja, mit csinál, ha forgatókönyvet ír. Az Ölésre ítélve dramaturgiája olyan feszesre van húzva, hogy szinte a szó szerint elpattan. Semmi mellékszál. Ami történés van a filmben, annak mindnek szorosan köze van a fősodorhoz, a szinopszis szerint Mohammednek, a filmben azonban soha meg nem nevezett tálibnak életre-halálra szóló meneküléséhez, melyhez szinte isteni módon, egy fatális baleset révén jutott hozzá. Vallási fogalmak célszerű keverésével akár fogalmazhatunk úgy is, hogy az egész film egy szenvedéstörténet, egy sajátos passió.
Mohammedet ölésre ítélte a világ, csak így maradhat életben. Amúgy, semmit nem tudunk róla, csak azt, hogy valamiért éppen arra járt, amerre az amerikai őrjárat. Lehet, hogy tálib orrgyilkos, mint azt a katonák hiszik, de lehet egyszerű, békés paraszt is – inkább erre utalnak a későbbiekben bekövetkező lázálmaiban megjelenő képek. Ez a bizonytalanság viszont csak egyet jelent: a tálibról (s átvitt értelemben minden leigázottról) szól a film, nem pedig egy tálibról.
Jó ötlet, csak sajnos túl sok a hó
Az Ölésre ítélve amúgy tényleg egy jó ötlet igen ügyes megvalósítása. A közhely az lenne, ha egy amerikai katonát követünk valahol a kietlen afgán hegyekben kóborolva, miközben a hegycsúcsok mögött kuporgó, leplekbe bugyolált, arctalan orrlövészek veszik őt célba, robbanó kecskékkel, s más efféle trükkös szörnyűségekkel találkozik, míg a végén éhen és szomjan hal. Vagy éppen elkapja őt a talibán, és égő amerikai lobogóba csavart hullája felett őrült táncot jár. Vagy a legrosszabb verzió: jön Rambo és kiszabadítja. Ehelyett azt látjuk, hogy egy burnuszba bugyolált, nagy szakállú, riadt tekintetű afgán menekül a fagyos, zimankós, hóval borított lengyel hegyekben, maga sem tudja hova, azonban nyomában katonák, csaholó kutyák, előtte érthetetlen nyelven vartyogó favágók, bezárkózó tekintetű asszonyok. Hősünk az életéért fut, csak éppen semmi garancia nincs arra, hogy egyáltalán túlélheti ezt a számára élhetetlen világot, a halálos menekülést a semmibe. Az élet mindent felülíró ösztöne hajtja a férfit, ez mentette meg a film elején és ez hajtja végig, egészen a kiszámítható, reális végkifejletig. Skolimowski filmje földhöz ragadt, mocskos, szenvedéssel teli, vértől és jeges sártól csuszamlós himnusz az élethez, melynek tanulsága egyértelmű: egészen addig kell csinálni, míg nincs vége. Amint vége van, már úgysem tudsz tovább élni. Banálisnak hangzik, mert banális is, viszont igaz, bizonyság rá ez a film is. Amúgy csodás tájakon járunk végig, Vincent Gallo pedig iszonyú keményen odateszi magát Mohammed néma szerepében. Fizikai teljesítménye egyértelmű, de lelkileg és szellemileg is mindvégig hitelesen hozza a figurát. Oscar-díjra érdemes alakítás. Egy baja van csak a filmnek, hogy majdnem olyan nehéz végignézni, mint amilyen nehéz a filmbéli Mohammed útja…
Kinek ajánljuk?
- Akik szerint igen aggályos az USA közép-keleti "rendőrködése".
- Akik vonzódnak a téli túrázáshoz.
- Akiket nem zavar, ha egy filmben egy ember szenvedését kell nézni másfél órán át.
Kinek nem?
- Akiknek nem jött be az Élve eltemetve, vagy a 127 óra, de A Passió se.
- Akik szerint az amerikaiaknak igaza van: móresre kell tanítani azt a kecskeb…ó népséget.
- Akik a hideget még a filmvásznon sem szeretik…
7/10
