Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, aki legszívesebben rituális harakirit követne el, mikor bizonyos facebook-ismerősei naponta tíz képet pakolnak fel várófélben lévő, vagy nemrég született csemetéjükről, párosítva a "végre elérkezett a legnagyobb öröm az életünkbe" vagy a "jaj, de várunk, kis pocaklakó" -féle mondatokkal. Valószínűleg így érezhetett Rémi Bezancon rendező is, aki Eliette Abecassis önéletrajzi ihletésű regényét vitte a vászonra, egy nő megpróbáltatásairól, és kapcsolatának viharairól terhessége, illetve a szülés utáni időszak alatt.
A film főhősei harmincas éveik elején járó fiatalok (Barbara filozófia szakon doktorál éppen, Nico egy videotékában dolgozik), tulajdonképpen maguk sem értek még felnőtté, mikor ráeszmélnek, hogy nemsokára egy gyermek költözik majd életükbe. Innentől kezdve egész addigi életük felfordul, Barbara sorsán keresztül pedig végigkövethetjük egy kapcsolat viszontagságait, és egy fiatal nő belső vívódását, küzdelmét az anyasággal és a nem várt szerepekkel.
Bezancon filmje ügyesen építi magába az összes ilyenkor adódó kérdést és problémát: a túlbuzgó védőnőtől a szoptatás körüli mizériáig és a szülők folyamatos beavatkozási kísérleteiig kihangsúlyozva Barbara személyes traumáit. Emellett frappánsan reflektál XXI. századi világunk furcsaságaira is, melyekkel a fiatal szülők ma már akarva-akaratlanul részesei. Ki tudja, milyen veszélyekkel járhat egy rosszul összerakott babakocsi vagy egy megbízhatatlan bébiszitter? Természetesen a google. Az internet mindent tud, még azt is, amit nem, ezért is vezet ide minden magára valamit adó szülő első útja.
A film talán legnagyobb hibájának azt róhatjuk fel, hogy olykor nehezen egyensúlyozik a dráma és a vígjáték között. A rendező igyekszik a lehető legtrendibb maradni, és a hollywoodi „dramedy” mintákat felhasználni, melyek számos ironikus vagy akár teljességgel vicces jelenetben, motívumban kultiválnak, mégis, gyakran sajnos az amúgy remekül kidolgozott dráma rovására (szerencsére azért ezt a drámát nem kell féltenünk). Szintén korunk divatjára jellemző a popkulturális és filmtörténeti utalások garmadája, Tarantinótól és a Star Trektől a Nagy ábrándig.
Akit pedig a dicséret leginkább illet, az nem más, mint a gyönyörű Louise Bourgoin (ezt megelőzően Luc Besson Adéle és a múmiák rejtélye című kalandfilmjében láthattuk őt), aki meglepő őszinteséggel és drámai erővel hozza ezt a nem könnyű szerepet. (Azt azért megkérdezném, hogy melyik párhuzamos univerzum az, melyben egy ilyen külsővel megáldott nő éppen doktori disszertációját írja Wittgensteinből…)
Mindent összevetve, nem rossz film A legszebb dolog, mely elsősorban azért marad emlékezetes, mert őszintén mer beszélni olyan dolgokról, melyeket leginkább az általános eufemizmus csillogó máza vesz körül. Ajánlatos minden gyermekáldást tervező, vagy már az "esemény" előtt álló párnak, no meg mindenki másnak, no persze csak, ha nem szemetelik tele a facebookot…
