Ha dráma kell, akkor folynak a könnyek, ha tragédia, akkor jön a vérzápor, ha pedig komédia, akkor megállás nélkül szórják a poénokat. Teljesen más élmény, mint egy szokásos amerikai mozi, és minden érzelem százötven százalékon pörög.
Évekkel ezelőtt az Oldboy kapcsán kerülhettünk szorosabb kapcsolatba a Dél-Koreai filmekkel. A film zseniális alapötletével és kivitelezésével azonnal világsiker lett, amit mi sem jelezz jobban, hogy elkészült a hollywoodi remake-je. Mint a legtöbb esetben, ennek sem volt sok értelme, csak halvány mása lett az eredetinek, de ez már nem a koreai film hibája.
A rendező Park Chan-wook három hasonló ihletésű filmet alkotott, amit a Bosszú–trilógia néven ismerünk, bár eredetileg nem annak készültek. Az Oldboy a középső darabja, az első A bosszú ura, az utolsó pedig az A bosszú asszonya. Ha kiváló thrillerre vágyunk, akkor érdemes beszereznünk a Láttam az ördögöt című 2010-es filmet. Ritkán szögez ennyire a tévé elé egy film, és a 140 perces játékidőt sem érezzük egy pillanatra sem feleslegesen hosszúnak. Kim Ji-woon filmje nem csak a történetvezetésben nagyon erős, hanem a színészi játék is kiváló. A látványt külön dicséret illeti, zseniálisan passzol a mondanivalóhoz, mint ahogy a komoly magával ragadó zene is.
De mikor lett ilyen jó a Dél-Koreai filmgyártás, és mi az oka ennek? Magyarországhoz hasonlóan ott is a nyolcvanas évek végén léptek ki a szürke diktatúrából. A demokráciájuk persze - mint minden hasonlóan szocializálódott államban - gyermekcipőben jár. Bár a rendszerváltásuk jelentősen keményebb (mondhatni véresebb) volt, mint a miénk, de ennek ellenére ott sem sikerült megszabadulni a múlt árnyaitól. A katonai diktatúra vezetői nem vonultak háttérbe, és a mai napig jelentős hatalmat gyakorolnak, ezzel mintegy megtorpedózva az igazi demokráciát. De van egy érdekes különbség.
Rengeteg hazai filmet adnak náluk a mozik, és a műveket jelentős összegekkel támogatja is az állam, és sejtem, hogy errefelé nem szokás a visszaosztás sem, ami a magyar filmes berkekben állítólag bevett gyakorlat. Ami ennél is meglepőbb, hogy cserébe a filmeknek nem kell megfelelni semmilyen pártpolitikai széljárásnak, senki, semmilyen formában nem próbál meg beleszólni, netán cenzúrázni a tartalmat. Ezért aztán a kultúrájuknak megfelelően színes a paletta, a tehetséges alkotók pedig sorban készítik a jobbnál jobb filmeket. Mi pedig csak reménykedünk, hogy ezekből az európai szemnek kissé szokatlan, de mégis kiváló alkotásokból egyre több jut el hozzánk.
