Régi film, itt még csak szó esik Hunter S. Thompson denevéres látomásairól, nem úgy, mint a '98-as, Terry Gilliam-féle változatban, ahol már meg is lehetett mutatni egy-két digitálisan égre festett bőregeret. Megint a régi kocsma, de milyen régi: 80-as az évszám, amikor Bill Murray még négy számmal kisebb trikót hordott, de tök ugyanazt a nemtörődöm, negyed-fél vigyort, mint manapság. Murray ezzel a korán kifejlesztett, de máig piacképes arckifejezésével bolondozik a Főgonzó szerepében, állandósult drogmámorban úszó Sancho Panzájaként pedig ott lépdel mellette ki- és beszámíthatatlan ügyvédje, Carl Lazlo. A maga idejében, de még akár a kilencvenes évek hajnalán is lehetett hazai újdonságértéke az itt felsorakoztatott epizódoknak: dr. Thompson a Super Bowlról tudósít(ana), dr. Thompson Nixon kampánykörútján okoz közfelháborodást stb. Csupa ismert Thompsoniáda; ha a könyvekből nem is, a három évvel ezelőtti nekrológokból biztosan. Az időzítés, mint említettük, nem a film hibája, ami viszont joggal felróható neki, hogy megelégszik a Thompson-Lazlo kettős, egyébként felettébb szórakoztató, de abszolút tét nélküli artistaszámával, és lustaságból, vagy mert ez idő tájt (épp csak túl vagyunk az Airport '79-en) ez volt divatban, egy korabeli tévésorozat (mondjuk a Dinasztia és a Starsky és Hutch) díszletelemeivel veszi körbe őket. Viszont Murray, akár Johnny Depp Gilliamnél adott Thompson-alakítása felől nézve is remek gonzóklón (vagy clown), de ez a bölény nem az a bölény. Thompson-filmnek gyenge, Murray-komédiának nézhető.
