A dán Anders Thomas Jensen miközben szorgalmasan körmöli a jobbnál jobb forgatókönyveket (Wilbur öngyilkos akar lenni, Hogy szeretsz?, Testvéred feleségét?, Esküvő után), időnként maga magát - és bennünket, nézőket - is megajándékoz egy-egy remek darabbal, amit saját kezűleg rendez: Mifune utolsó dala és most: Ádám almái. A filmet a dán filmakadémia 2006-ban Robert-díjjal tüntette ki, illetve a brüsszeli fesztiválon megkapta a legjobb filmnek és a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést, Varsóban pedig a közönségdíjat.
A fekete humorú, nyomaiban - eszköztelenségében - némileg a dán-gyökerű Dogma-mozgalmat idéző komédiában az újfasiszta érzelmű Adamot (Ulrich Thomsen) három hónap közmunkára ítéli a bíróság, amit egy isten háta mögötti plébánián, a jó lelkű Ivan pap (Mads Mikkelsen) kisközösségében kell letöltenie. A - minimum - furcsának nevezhető figurákból álló kommuna - az alkoholista Gunnarnál (Nicolas Bro), a szexmániás Sarah-nál (Paprika Steen) és a benzinkút-fosztogatással a hazája függetlenségért küzdő iszlám bevándorlónál, Khalidnál (Ali Kazim) sokkal problémásabb a lelkész (akinek retardált fia és halálos agytumorral küzd) - izgatottan fogadja a jövevényt. S epekedve várja, hogy a férfi vállalt "küldetésének" eleget tegyen: a plébánia büszkeségének számító, az udvarának közepén gazdagon termő almafa gyümölcseiből tortát süssön.
A neonáci Adam afféle luciferi szellem, a sajátos idillbe romlást és kételkedést hozó személyiség, szánt szándékkal tör a vidéki békét szimbolizáló fa (az isteni rend) ellen. Miközben - vélhetően - a beteg világtól mérgezett szívéhez nem férnek a pozitív érzések (kopott szobája falát is inkább megszokásból díszíti Hitler portréjával, nem a vezér iránti vak rajongás és elkötelezettség vezeti), mindegyik paplaki sorstársát szembesíti életének hazugságával. Leginkább és legfőképpen Ivant. Isten szarik ránk - összegezhetnénk ars poeticáját, ám Jensen egy ravasz - és hihetetlenségében is fölötte életszerű - csavarral adja tudtunkra, ez nincs így. Ez a világ a lehetséges világok legjobbika, ötölhet fel bennünk a Voltaire-i Pangloss mester bölcsessége, mialatt vigyorogva pislantunk a vége-főcímre, és ha ez így van, akkor még a Take That-féle gail zenét is hajlamosak vagyunk megbocsátani - és meghallgatni.
