Wladyslaw Szpilman önéletrajzi könyvét közvetlenül a háború után írta, magyarul nemrég jelent meg. A már fiatalon jelentékeny varsói zongoraművész 1939 után előbb a gettóban élt, majd még a gettó elpusztítása előtt megszökött, és szinte hihetetlen módon megmenekült. Emlékezése a szemtanúk hitelességével hat.
Lengyelországban nagyon sokáig tabukkal sújtott, "kényes" téma maradt a varsói zsidók sorsa, az 1943 tavaszi gettólázadás. Különösen, mert az 1944-es nagy varsói felkelés szintén évtizedekig politikai tabuval sújtott traumája is hozzáadódott. A lengyel filmművészet, amikor tehette, megpróbált mindezzel szembenézni. Wajda méltatlanul elfeledett, kiváló Sámsonja már a hatvanas évek elején érintette a nehezen érinthető témát. Később, a kilencvenes években újból Andrzej Wajda két filmje, a Korczak és a Nagyhét hozta volna közelebb a korszakot a hamar feledő, a múltat elfojtó mai nézőhöz: mindkettőt élesen eltérő - köztük ellenséges - vélemények fogadták, akárcsak a fiatalabb Janusz Kijowski Warszaw 1943 című filmjét, mely a gettófelkelés után a városban menedéket kereső szökött zsidó fiatalok sorsával ábrázolta a korszakot és a kor vergődő embereit: a silány és bátor lengyeleket, meg azokat a lengyeleket, kiket zsidóként üldöztek.
A zongorista nem a lengyel filmművészet része, bár Varsóban is forgatták, és több kisebb szerepét kiváló lengyel színészek játsszák. Roman Polanski gazdag és változatos lengyel-angol-francia-amerikai életművében ez a cannes-i nagydíjas filmje fontos helyet foglal el: ő maga legszemélyesebb alkotásának tartja. Ez a személyesség (vagy annak hiánya) nem akármilyen próbaköve bármilyen alkotásnak, és különösen A zongoristának. Polanski emlékező-önvallomásos filmben maga is elmondhatta volna egy kamasz akkori életét - erre nem vállalkozott. Jó érzékkel fedezte fel Szpilman emlékezését.
A zongorista rendezőjeként az utóbbi évtizedekben Hollywoodhoz szelídült (vagy harsányult) Polanski most mindvégig dokumentáris hitelességre tör, és gyakran hamisan túlhabzó formanyelvét is megfegyelmezi: tiszteletre méltóan próbálja a giccset, érzelgősséget, moralizáló tanulságlevonást, oktató szándékot, képeskönyvjelleget, külsődlegesen üres hatásokat elkerülni. Tiszteletre méltó, becsülendő szándékkal, ám nem teljes sikerrel.
A film első fele rendkívül közhelyes képi és tartalmi klisék sorozata. Polanski hiába követi pontosan az elbeszélő könyvét és emlékeit: sokszor lapozott fekete képeskönyv pereg, afféle komor és felelős hangvételű házi feladat. A film számomra onnantól érdekes, amikor hőse, az emberségétől, lengyelségétől, kultúrájától, hivatásától megfosztott zongoraművész már teljesen egyedül marad, és rég nem "zongoraművész" már, hanem "zsidó", akinek családja Treblinkába hurcolva, a segítő és bújtató lengyel barátai szétszórva, ő meg az éhhalállal viaskodik. Szpilman tehetetlen szemtanúja a gettó-, majd a nagy varsói felkelésnek. Börtön-búvóhelyéről kibombázva most egy hatalmas halott város egyetlen lakója lesz. Innen kezdve egy szürreálissá vált romvilágban bolyongó, látszólag vegetáló állatlétbe visszazuhant romvárosi patkány-Robinson. Polanski ábrázolásmódja a film közepétől leszűkül, a szűk lakásokban, búvóhelyeken egyetlen arc marad a kamera és a néző szemhatárán: innentől sokkal átélhetőbb, mint addig, a történelmi képeskönyv hátterére festve. Itt már csak egy gigantikus romuniverzum a háttér, és a rokonszenves dokumentarista hangnem olykor érdekesen ötvöződik a történelmi abszurddal. Megjelenik egy emberséges német katonatiszt, aki ugyan "hol vagy, zsidó?"-t kiált, de élelmet ad a négykézláb mászó bujdosónak, és nem pusztítja el, sőt búcsúzásra méltatja. Ha Hollywoodban találják ki, alig hisszük, ezt a figurát azonban a valóság találta ki - és Polanski, bár nem távolodott el - nem is tudna már - Hollywood klisékre forgó szellemétől, e jelenetsort végül értelmes filmcsináló tudással rendezi meg.
Talán kedvet csinál Szpilman könyvének elolvasásához.
