A folytatásokkal általában mindenki megkaphatja, ami neki jár: a néző egy régi, kellemes élmény visszfényét, a rendező az elégedettséget, hogy kiránthatja a megakadt szekeret a kátyúból, a kritikus pedig, hogy most végre újra jól beélesítheti a klaviatúrát. A műfajt a hollywoodi álomgyár tökéletesítette, hiszen könnyű vele kalkulálni, miközben egy kezünkön megszámolhatjuk a jól sikerült, tehát nem az eredeti film mítoszát felszámoló folytatásokat.
A folytatásokkal általában mindenki megkaphatja, ami neki jár: a néző egy régi, kellemes élmény visszfényét, a rendező az elégedettséget, hogy kiránthatja a megakadt szekeret a kátyúból, a kritikus pedig, hogy most végre újra jól beélesítheti a klaviatúrát. A műfajt a hollywoodi álomgyár tökéletesítette, hiszen könnyű vele kalkulálni, miközben egy kezünkön megszámolhatjuk a jól sikerült, tehát nem az eredeti film mítoszát felszámoló folytatásokat.
Ha egy ország filmgyártásában elszaporodnak az efféle kezdeményezések, akkor ott többnyire az ötlettelenség, az óvatosság vette át az irányítást. Ha épp csak megjelent, mint nálunk, akkor talán arra lehet következtetni, hogy egyre erősebb az igény a közönségfilmre, és arra is, hogy ne öncélú művészkedésnek fogják fel, hanem az igények kiszolgálásának. Ha úgy tetszik: az iparosodás kezdete is lehet.
A mai trend szerint a folytatás egyben dupla dózis. Kétszer annyi benne az akció, a poén, a digitális trükk, a fordulat és a hős is osztódással szaporodik.
Herendi Gábor azonban a régebbi receptet érvényesíti: kvázi újraforgatja az első részt. Csak most nem filmet, hanem musicalt próbálnak tető alá hozni a főszereplő Várnai testvérek, miközben a szerelem a maga lóugrásaival beteljesedik. Herendi szándékai tiszták: egyrészt megint be akarja szippantani a 2001es siker vaníliaillatát, másrészt feledtetni a borzalmas Magyar Vándort, és a felemás Lorát. Visszatérni oda, ahonnan elindult. Ismét ő legyen a magyar közönség és sikerfilm legfőbb letéteményese, hogy visszafoglalja azt a trónt, amelyet Goda Krisztina elvett tőle.
Ezért aztán a megszokottnál is kevesebbet kockáztat. A nézőt különben is az a vágy hajtja, hogy viszontlássa kedvenc karaktereit, lehetőleg változatlan motivációkkal, szeretné, ha kicsit tovább gombolyítanák az életük fonalát, de azért térjenek vissza az eredeti bonyodalmak, és ha lehet, akkor megint legyen jó a zene. A Valami Amerika 2. részben meg is felel az elvárásoknak. Az első fele még ennél is jobban. Várnai Ákos (Pindroch Csaba ismét elviszi az egész filmet) filmes kudarca, a történések képregény formájú átismétlése, a szereplők ügyes egybeterelgetése ugyanis sokkal több muníciót feltételez, mint amit végül eldurrogtatnak.
A filmbéli musical megrendezésétől kezdve ugyanis a történet kiszámíthatóvá válik, ráadásul innen minden a Producereket koppintja, nem is nagyon elkendőzve a feltűnő hasonlóságokat. És hiába Tompos Kátya frissítő jelenléte, mert apjában, a balatoni maffia vezérében (Csuja Imre) újra csak átismételjük az efféle karakterek sztereotípiáit.
A zene, amely az első rész nem is olyan titkos motorja volt, most már nem viszi a prímet (hiába az eredeti főcímdalának szvinges idézete), hiába ruccantak ki a főhőseink Amerikába, a korábbi Amerikamajmolás bája, iróniája teljesen elvész. Herendi és a néző szerencséje, hogy még mindig van annyi poén a filmben, a szituációkban, a színészekben, még annyira erős a korábbi siker élménye, hogy nem lehet csalódottan elhagyni a nézőteret. Hiszen az mégsem bűn, ha másodjára is ízlik a szilvás gombóc. A kritikus pedig maradjon a főzeléknél.
