Barnákban, földszínekben, tengerszürkében tartott képekben préselődik szét egy család két nő vágyától egy vörhenyes szőrzetű, belső szabadságától észveszejtően vonzó férfi miatt. A két nő: az izgatóan hervadó, vágytalan házasságából italhoz menekülő anya - pikánsan rövid hajából valahai nagyvadat valószínűsíthetünk -, aki most egy világvégi, tengerparti házban szemléli hidegen a vesztésre álló férjét. A másik nő még nem is nő, anyja lánya, tizenéves határeset. Kisöccsével fürdik egy kádban, de kiskamasz udvarlójával már megreszkírozza az első vágytalan, erőből véghezvitt csókot. Az eddig ismeretlen erejű (ezért számára is kezelhetetlen) nyers kamaszlibidóval, és szívós kis természetével, amellyel már felfedezte: vesztesekre és nyertesekre oszlik a világ, ő is utánanyúl a nála vagy húsz évvel idősebb férfinak. Szívósnak kell lenni, mondja ki az életfilozófiáját az iskoláslány. Látja a saját anyján is, aki hűvös tudatossággal dönt a gátlástalanság mellett. A jámbor, fűnyíró férj már nem fog megrendíteni benne mélyrétegeket.
A 70-es évek tárgyi világa, a borús színek, a tengerparti képek komoly odafigyeléssel megkomponált beállításai között fel-feltűnnek fekete-fehér, puhára elmosódott beállítások is, ilyennel kezdődik a film is, a lány, Janey lebeg meztelenül a vízben, tekintetében csak a víz befogadó körülsimítását látni. Az anyát artisztikus zuhanyjelenetben látjuk, tekintetében csak a felülről rácsorgó víz látszik, ahogy a bőréhez ér. A film zárójelenetében pedig a kisöccs lubickol ilyen felszabadult tekintettel nézve a kamerába. Bőrük simítására, hűvös érintésre, körbeölelő puha közegre vágynak mindannyian, a tiszta vágy metaforájaként merülnek a tengerbe.
De meddig tiszta ez a vágy? Honnan nem az? Két férfit látunk és két nőt, kétféle tekintettel nézzük őket. Az apa jóindulatú, megfelelni vágyó puhasága lehet élethez való gyávaság. Az anya életéhez, vágyaihoz való bátorsága lehet kopár és cinikus felajzottság. A kamaszlány konok célratörése, ahogy utánamegy egy felnőtt férfinek, Cadynek, hogy olyan fotókat csináljon róla, mint az anyjáról, vagy a manökenekről a magazinokban, egyszerre öntudatlanul ártatlan, hiszen instrukcióként azt mondja, hogy a lelkét szeretné látni a fotókon, ugyanakkor ugyanolyan pőrén nyers is, mint az anyjáé. A kamaszlány kíméletlen szívósságra oktatott gyenge gyerektestű kisöccse, aki még nem ismerheti a vágyak könyörtelen természetét belefullad a bizonyításba, hogy nem a vesztesek közé tartozik, és a hártyavékony kéreg alatt szétrobban egy család. A rendező, forgatókönyvíró Christine Jeffs puha, természetfotók idilljébe csomagolt képeibe borotvaéles, a lélek felszínét szisszenve felmetsző történetet csomagol.
