A hír igaz. A hír nem igaz. Igaz, hogy Mickey Rourke tökéletes alakítást nyújt A pankrátorban. Annyira tökéleteset, hogy az emberben többnyire föl sem merül, hogy ez csak film. A csavar ebből a szempontból kettős: a pankrátorok csak eljátsszák, hogy véresre verik egymást, így ha ez filmre kerül, csak az eljátszást kell rögzíteni, szétverik egymás fején a széket, na mondd már.
De az is igaz, hogy miközben ezt eljátsszák, tényleg szétverik a másik fején a széket, és ha rosszul sikerül a mozdulat, ha nem ott találják el egymást, ahol megbeszélték, akkor az mégis rettenetesen tud fájni, mégis jön utána az orvos, hogy sínbe tegye a kart, összevarrja a homlokot. Ehhez jönnek még a valóságos izmok, a valóságos szteroidok, doppingszerek, fájdalomcsillapítók, amire rámegy a melákok egészsége.
Addig-addig tükrözgetnek tehát a filmmel, és ebben nagy mester a rendező Darren Aronofsky, amíg a néző teljesen elkeveredik, nem tudja, mi igaz és mi hamis, ez a szuszogó, kásásan beszélő, szétvert fejű szörnyeteg talán mégsem az angyalarcú Mickey Rourke, hanem Randy. Amihez csak ajándék, hogy Randy sem Randy, hanem Robin vagy Robinson, vagy van egy lengyel neve is, ami a legigazibbnak tűnik, csak nem lehet megjegyezni.
De az mégsem igaz, hogy A pankrátor jó film lenne. Nem is nagyon érti az ember, hogyan lehet ennyi energiát ölni ilyen banális forgatókönyvbe. A nagy, erős ember, aki mégis tele van szeretettel és szeretetvággyal, aki nem tud kiszállni, mert nem kezdhet új életet, kísérti a múltja. Kísérthetné, mondjuk úgy is a múltja, hogy kidobóembernek áll, csak akkor nem lenne film, így aztán a csemegéspultban szolgál föl krumplisalátát, az élet pokoli kegyetlen tud lenni. És nemcsak vele, de az aranyszívű sztriptíztáncosnővel is, aki természetesen csak a kitörést és felemelkedést keresi, hogy a kisfiának már ne kelljen ezt az életet élnie. Marisa Tomei pedig legalább annyira jó ebben a szerepben, mint Mickey Rourke a magáéban.
Közel két órán keresztül várja az ember, hogy jön valami fordulat, amely idézőjelbe teszi ezt a klisét, amely jelzi, hogy nem tizenöt filmből készítettek egy tizenhatodikat, hogy reflektálunk önmagunkra, hogy nem lehet klasszikust akarni, klasszikussá válik valami, de nincs fordulat: A pankrátor pont az, aminek látszik. Ha belegondolok, hogy a Wim Wenders vezette zsűri mindezt Arany Oroszlánnal jutalmazta Velencében, akkor legalább azt tudom, miért elviselhetetlenek a 2000 óta bemutatott Wenders-filmek.
A pankrátorhoz kísérőfilm is jár, Kenyeres Bálint rövidfilmje, A repülés története. Finom kis darab, nekem egy Brueghel-festményt, az Ikarosz bukását juttatta eszembe, remélem, ez is volt a cél. Ami a képet illeti, minden rendben van, a látvány és a feldolgozás stílusa harmonikusan találkozik, csak a hangokkal van baj. Eleve rettenetesnek tartom a szöveget, pedig csak beszédfoszlányokat hallani, de ezeket a foszlányokat egyáltalán nem sikerült úgy megírni, hogy valóságosnak hassanak. Ehhez járul még a hangkeverés vagy talán már maga a magyar szöveg rögzítése: hiába süvít állandóan a szél, mindenki közelről beszél, steril stúdiólégkörben. Így aztán a két össze nem illő filmet összeilleszti a tanulság: hiába mozgókép, nem minden a látvány.
