Edward Albee 1962-ben mutatta be az azóta legendássá vált Who's Afraid of Virginia Woolf, Elbert János zseniális fordításában Nem félünk a farkastól című "pszichodrámáját" melyben egy középkorú értelmiségi házaspár "falja fel" az éjszaka közepén vendégségbe hívott fiatalabb házaspárt és végül önmagát, a 'Hogyan éljünk társadalmi életet, avagy a társasági ivás' elnevezésű öngyilkos játékban. Albee drámájának célpontjában a modern társadalmak kiüresedett, szokások és berögződések által irányított, robotszerű társas kapcsolatai állnak, pengeélesen csattanó párbeszédekkel és konkrét lelki élveboncolással, nagyszerű alkalmat adva a szerepeket alakító színészeknek egy borítékolhatóan hatalmas tapsvihart érő jutalomjátékra. Csak ízelítőül: a darab budapesti premierjét '67-ben Tolnay Klári és Gábor Miklós játszotta, a ?66-os hollywoodi filmváltozatban pedig Elizabeth Taylor és Richard Burton. A darabban, illetve filmen Martha és George féktelen ivászatuk alatt verbálisan készítik ki egymást a sárgaföldig, ami például a filmváltozat esetében igen pikáns többletjelentéssel is társul: ebben az időben tele voltak a pletykalapok (még nálunk a Film, Színház, Muzsika is) Taylor és Burton botrányoktól és üvegcsörömpöléstől hangos, szeszgőzös házasságaival, akik itt gyakorlatilag nyilvánosan is teret engedhettek egy átlagos éjszakai csetepatéjuk izgalmainak. Paprika Steen a Tapsvihar című filmben Thea Barfoed neves (természetesen fiktív) dán színésznőt alakítja, aki nem sokkal azután, hogy elhagyta a rehabot, melybe ön- és közveszélyes alkoholfüggősége juttatta, éppen Martha szerepét játssza Albee drámájában. Martha részeg és önpusztító mondatai ebben a szituációban a valósággal baljósan összecsengő jelentést kapnak, de talán éppen ezek segíthetik hozzá Theát, hogy újra felvehesse a kapcsolatot két kisfiával, akik a bírósági eltiltás után az elvált ex-férjénél élnek, de tovább is ronthatnak a helyzetén.

Premier
Mindig izgalmas szituáció, amikor egy színész magánéletének eseményei egybeesnek a színpadon (filmen) alakított szerepével. Van a filmtörténetben erre egy pregnáns példa: John Cassavetes Premier című 1977-es filmjében Gena Rowlands (aki amúgy a közismerten szintén alkoholista Cassavetes felesége) egy éppen ilyen színésznőt alakít, aki - leegyszerűsítve - egy öregedésével, fiatalkori energiáinak megcsappanásával küzdő színésznőt alakít, akinek a színpadon egy öregedő és fiatalkori energiáinak megcsappanásával küzdő nőt kell alakítania. A darabbéli színésznő, akit a magánéleti kudarcai, a sztárléttel együttjáró stressz, a szeretetlen, műérzelmeken alapuló szakmai kapcsolatai után szemtanújává válik egy rajongója halálának, összeroppan, és az alkoholban keres menedéket. Az ivás okozta hallucinációkból csak az általa eljátszott színpadi szerep - és az általa okozott tapsvihar - gyógyítja ki. A Tapsvihar című filmben azonban a színpad gyógyító szerepe nem, vagy éppen hogy visszafelé működik, Thea számára a színpadon Martha részeg önmarcangolása inkább csak a Theából alig távozott démonokat hívja vissza. Ráadásul a nő számára a való életben nem is annyira saját boldogulása a cél - bár erre is van tétova és suta próbálkozás -, elsősorban két fiával szeretné rendezni kapcsolatát. Az Albee által felvetett élethelyzet alapvetően megfelel Thea valódi életének, azonban úgy tűnik, a darab premierjén felharsanó tapsvihar számára nem jelent gyógyírt.

Vastaps
Zandvliet nem esett abba a csapdába, melybe Cassavetes, aki a Premier első verzióját öt órás hosszban akarta bemutatni, és alig hitte el, hogy a részegen hallucináló feleségét lehet, hogy tényleg csak ő tudná ennyi ideig nézni. Zandvliet filmje a ma már rövidprogramnak számító másfél órát sem éri el, ami ez esetben majdnem baj, mert Paprika Steen akkorát játszik benne, mint ide az Oscar-gála, és ezt néznénk is még egy darabig (bár azt nem biztos). Persze, Rowlands is ultrabrutál volt a végül is 140 percben, amit a közönség még így is sokallt, bár ennyi meg azért kell a teljes őrülethez. A Tapsviharnak így a legnagyobb baja a rövidsége, ilyen bonyolult lelki folyamatok ábrázolásához szerintem kicsit több idő kell. Másrészről viszont így is működik a film, a befejezés baljós hangulata ilyen tömör lezárásban sokkal "drámaibb" erővel hat. A dán Dogma által (melynek amúgy Steen is emblematikus alakja) javallott kézi kamerázás mára sok helyen üres, gyakran funkcióját vesztett modorrá vált, e film esetében azonban pontosan a helyén van, hiszen a kulisszák mögötti zaklatott, ideges világot, de az önmarcangolás intim, egérlyukba bújt pillanatait is éppen ezzel a módszerrel lehet leghitelesebben ábrázolni. Zandvliet rendezői bemutatkozása így ügyes, asszociációkat ébresztő, komoly munka, de elsősorban Paprika Steen óriási játéka miatt érdemes megnézni.

Kinek ajánljuk?
- Aki kíváncsi, "mi bűzlik Dániában" a Dogma után.
- Aki figyelemmel követi a különböző fesztiválok Legjobb női alakítás-díjait.
- Művészfilm-rajongó színházrajongóknak.

Kinek nem?
- Szórakozásra vágyóknak.
- Alkoholbetegeknek.
- Depressziósoknak.


8/10