Rocksztár leszek, mit csináljak? Rúgjam szét a rajongóim fejét vagy inkább nyaljak be szorgalmasan a lemezcégeknek? Szójatejet igyak vagy szúrós mákonyt? Ki ér többet, ki ér tovább: a mobilreklámok hőse vagy az önpusztító rocktérítő? Ritkajó zenés dokumentumfilm jutott el a magyar mozikba, örüljünk neki.
Két együttes hét évét mutatja be Ondi Timoner dokumentumfilmje. Az egyik gyakorlatilag ismeretlen, a másik sikeres lesz egy európai mobilreklám erejéig. A tény, hogy a nézőnek fogalma sincs, kiket néz, milyen zenét játszanak és merre tart a történet, akár meg is nehezíthetné a dolgot, de nem. Ez nem a zenéről szól, ez nem egy MTV Rockumentary - ez egy jó sztori, jól összevágva. Lehet rajta izgulni, mert nem tudjuk, ki nevet a végén, ki lövi túl magát és ki hajózik el a világhír felé. És éppen az a legjobb, hogy még az is benne van a pakliban, hogy senki.
Timonernek hatalmas szerencséje volt, amikor a kilencvenes évek közepén hemzsegő amerikai indie zenekarokból éppen a Dandy Warhols és a Brian Jonestown Massacre frontembereit kezdte el párhuzamosan filmezni - csodálatos érzékkel rátalált két olyan emberre, akik együtt indulnak, de nagyon máshova érkeznek meg, akik szenvedélyesen irigykednek egymásra, de soha nem bújhatnak a másik bőrébe, az egyik próféta, a másik sikeres, barátok és riválisok egyszerre.
A dandywarholos Courtney Taylor-Taylor észnél van és végül befut (valamennyire), Anton Newcombe a Brian Jonestown Massacre-ből a koncerteken szétrúgja a nézők fejét, egyszerre szív, iszik és heroinfüggő (nagyon). Kezdetben jóbarátok, aztán az egyiket úgy felhabzsolja a gonosz zeneipar, mint az egykori reklámban a rozsdaszörny a meccsboxot, a másik pedig egy fillér nélkül is évi három lemezt nyom ki, amit összesen öten hallgatnak a világon. Olyan terhelt lesz a barátság, mint amilyen nehéz apró figyelmességnek értelmezni egy doboz selyempapírba csomagolt dumdumgolyót.
Mert igen, ahogy telik-múlik az idő, Anton lövedékeket küldözget Courtney-nak ajándékba, kirúgja a gitárosait, fejberúgja a rajongóit, simogatja a vízipipát, és üdvözült mosollyal kijelenti, hogy ő a Teremtő fia. Eközben az atyaúristen-lemezcég 400 000 dollárt öl a Dandy Warhols-ba és csinál velük egy zavarbaejtően nyálas klipet. Úgy tűnik, Courtney-val meglódul a szekér, míg Anton egyre mélyebbre lövi magát. De nem megy egyik a másik nélkül; éveken át figyelik egymást, gyűlölik egymást, dalokat írnak egymáshoz.
Ondi Timoner 1500 órát filmezett össze róluk, a hétéves történet alatt az ember folyamatosan elfelejti, hogy dokumentumfilmet néz: a klasszikus ellentétpár, Taylor-Taylor és Newcombe egymásnak feszülő karaktere erőlködés nélkül, precíz koreográfiát táncol végig.
Külön bravúr, hogy bár a film narrátora maga Taylor-Taylor, mégsem borul fel a kényes egyensúly; Anton elnagyolt, abszurd alakja így is képes egyenlő félként részt venni a történetben. A két főhős mellett hemzsegnek a jól fényképezhető drámai karakterek: van duzzogó gitáros, elszállt csörgős, öngyilkos apa és gyermeki örömtől ragyogó lemezproducer. Lüktet a dráma minden pillanatban, a dzsungelcsöcsös valóságsók lehúzhatják a rolót.
Timoner dokumentumfilmje szexi, őszinte, megrázó és feldob - a DiG! - Ezt kapd ki! az idei Titanicon erőlködés nélkül lepipálta a játékfimeket, és most végre a mozikba is eljutott.
