A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóját köszöntő mozgóképes megemlékezéssorozat első darabja a kanadai-amerikai rendezőpáros, Colin K. Gray és Megan Raney dokumentumfilmje. A szabadság vihara archív és rekonstruált felvételekkel, visszaemlékezésekkel tiszteleg 1956 szellemének, a záró, emelkedett képsorok pedig a XX. század második fele legfontosabb világtörténelmi eseményének láttatják a magyar forradalmat, amelyből minden későbbi demokratikus és szabadságmozgalom levezethető, beleértve az amerikai polgárjogi küzdelmet, a délafrikai eseményeket, a vasfüggöny leomlását is.
A dokumentumfilm szerint a legfontosabb egyéni és közösségi érték a szabadság, s ez a felfogás határozza meg az alkotás szemléletét. Nem naivitás és leegyszerűsítés jellemzi A szabadság viharát, hanem következetes ragaszkodás a vallott értékrendhez. Nincs maszatolás, nincs dialektika, nincs történelmi szükségszerűség és determinizmus, csak a szabadság méltósága van. Aki a szabadságot választja, az a jó oldalon áll. A magyar nézőt, aki az árnyaltság jegyében a mindent mindennel összemosó magyarázatokhoz szokott, kétségtelenül meglepheti a látásmód egyértelműsége. A történelmi hátteret felvillantó képsorok és narráció szerint például Kádár János nem a konszolidáció történelmi zsenije, hanem közönséges gyilkos, aki megvárja, hogy nagykorúvá váljanak a forradalmárok, hogy felakasztathassa őket, aki Nagy Imrét puszta hatalmi érdekből gyilkoltatja meg, az oroszok enyhe rosszallásával szemben is.
A szabadság vihara dramaturgiai középpontjában a melbourne-i olimpia vízilabdatornájának magyar-szovjet mérkőzése áll. Ez a meccs sűríti majd magába az igazság pillanatát, ennek rendelődik alá a korabeli események bemutatása, s ez a mérkőzés hordozza magában a megbékélés lehetőségét is, de immár a szabadság jegyében. A mozivászon alján futó dátumok jelzik, hány nap van még hátra a meccsig, melyet az alkotók az olimpiák történetében - a labdajátékokat tekintve - a legfontosabb összecsapásnak tartanak. Visszaemlékezések, korabeli felvételek tudósítanak a magyar válogatott felkészüléséről, a modern és változatos edzésmódszerekről, melyeket az oroszok majd ellesnek, a sokféle szociális közegből érkezett játékosok összetartásáról. A csapat tagjai a világtól elzártan készülnek az olimpiára, örömmel és némi aggódással figyelik a forradalom történéseit. Október végén megkapják az engedélyt, Csehszlovákián keresztül Ausztráliába utazhatnak. A magyar-szovjet ütközetre december 6-án, délután fél négykor kerül sor. Az eredmény, a sima négy nullás győzelem, melyet az ellenfél máig a játékvezető részrehajlásának tud be, nem tükrözi a mérkőzés tétjét és jelentőségét. Nem is annyira a játékosok, mint inkább a nézők, a közvélemény lát visszavágót a meccsben a forradalom leveréséért. Az alaphangot a sportág zsenije, Gyarmati adja meg az első negyedben, igazolva a szállóigét, a vízipóló nyet pingpong. A válasz az utolsó negyed utolsó percében érkezik, amikor a szovjet Prokop leüti Zádor Ervint, a csapat benjáminját. A véres arc jelképpé vált látványa bejárja majd a világsajtó szabadabbik felét. A mérkőzés játékosai - nyolc magyar és négy szovjet-orosz - negyvenhat év múlva újra találkoznak Budapesten. Az exszovjet grúz óriás, a népszerű Misi becenevén szólítja magyar sporttársait...
Nem tudjuk, ki volt a rendezőpáros magyar tanácsadója, de csak a legnagyobb elismeréssel adózhatunk a megszólalók kiválasztásának; valóban azok nyilatkoznak, akik méltó szerepet játszottak a forradalomban. Ami némi hiányérzetet kelt, az a dokumentumfilm sportvonatkozása. A legendás vízilabdacsapat tagjainak sorsában még további alkotások drámai lehetősége rejlik, de ez már a magyar filmesek és producerek felelőssége és kötelessége. Nem felejtjük Gyarmati Dezső tekintetét: a szabadság gyakran csak a kínok enyhülését hozza magával.
