Magasan kezdünk: ötven éve az elemi iskolában a beutaltak egy, a jövőről alkotott elképzeléseik rajzaival degeszre tömött "időkapszulát" eresztenek a földbe. Ötven év, az annyi, mint 1959, űrrakétát rajzol szinte minden gyerek, meg biztos föld felett pár arasznyival közlekedő sportautókat. Csak egy kis béka a hátsó padban... Ő vési tele számsorokkal a rajzlapot, ami így ugyan csekélyke képzőművészi erővel bír (bár menten felértékelődne, ha összevetnénk avval a rajzlappal, amire Esterházy Péter véste fel a komplett Iskola a határont), ám annál nagyobb előrelátást takar - de ez csak ötven év múlva derül majd ki. Urnabontáskor ugyanis e rajzmű Nicolas Cage fiacskájának a kezébe kerül, nevezett pedig egy felesége tragikus elvesztését soha ki nem heverő asztrofizikus - aki először persze mit sem törődik a megszerzett kinccsel. Csak aztán valahogy nagyon láb alatt lesz (annyit mutatja a kamera), s kiborul reá a whiskyspohár. De akkor kiborul ám a nagy Nicolas is (mintha nem ez lenne az alapállapota), lévén éles szemmel kiszúrja, hogy a számsor whiskysebb fele a 09112001-et adja ki. Hoppá csak! Vigyáztam!
A kis gézengúz az elmúlt ötven év és az előttünk (még) álló pár nap tömegkatasztrófáit vetette papírra! Moziban gyakran megesik az ilyen, van, aki előre megy az időbe, s a sportfogadási eredmények annales-jaival tér vissza.
És innentől az jön, amit már nem is várnánk: öreganyám, öregapám mozija. A kiváló emlékű Ed Wood felkél halottaiból, és próbálná magával rángatni Lugosi Bélát is. Ám szegény Béla csak fordul egyet a sírjában, s tán morog is valamit, de még marad.
Figyelem, nem azt mondtuk, hogy "forog a sírjában", hanem azt, hogy "fordul egyet". Alex Proyas ugyanis belead apait-anyait, repülőgépek hullnak az égből, égő emberek szelik át jobbra-balra rohanvást a vásznat, tűzvihar emészti fel a városokat, és az itt tartózkodó földönkívüliek is feladják az illegalitást, hogy csatasorba álljanak teljes arzenáljukkal, és logisztikailag is. Proyas azt is tudja, hogy milyen színész kell az ilyen filmekbe: lehetőleg olyan, akinek korábbi pályafutása alatt nem volt még egyetlen emberi gesztusa sem a vásznon, amihez nyúlt, az menten annyira kimódolt lett, mint magamaga - Nicolas Cage látszólag tökéletes választás. Most is hozza az elvárhatót, néz, és rángatja a száját, amikor szól, olyan, mintha levegő után kapkodna, satöbbi. Csakhogy a spektákulum mégsem működik.
Ne legyünk igazságtalanok: mégsem működik zökkenőmentesen, jól, noha a tűzvihar, a zuhanó gép mind király: bármilyen tökéletes is lesz a jövőben a mozgókép trükktechnikája, az ilyesmi örökké nagyon nevetséges lesz a vásznon - de Proyas mindezt ügyesen (épp a kellő közelségig csak) tartja el magától.
Szóval színtiszta, jó kis Ed Wood-mozi lenne ez, ha Nicolas Cage legalább odáig jutna benne, hogy megköthesse Lugosi cipőjét. De nem jut, hisz nemcsak hihetetlen gesztusok kellenek az ilyen mozikba, hanem spiritusz is.
