Batman óta tudjuk, hogy nem lehetetlen jó, tartalmas és valóban sikeres filmeket készíteni képregényes alapanyagból. Ugyanakkor azt is megtanultuk, hogy milyen nehéz is ilyet csinálni. Hiszen nem elég, hogy tehetséges színészeket szerződtetünk, meg hogy a legfrissebb és legdrágább vizuális effekteket is bevetjük, de ami mindezeknél sokkal fontosabb, a színes papírlapokat a filmnyelvhez méltó tartalommal, a kétdimenziós rajzokat mélységi kiterjesztéssel kell tartalmassá tenni. Ez pedig elég kevés alkalommal sikerült ez idáig.
Ezért is érthető az a sokéves huzavona, amely megelőzte a Pókember, mind közül a legismertebb szuperhős újkori kalandjainak megfilmesítését. Számos rendezőt (köztük James Cameron-t /Titanic/ és Chris Columbus-t /Harry Potter/) emésztett fel a projekt, mire Sam Raimi (Gyorsabb a halálnál, Rossz álmok) irányításával végre hálót bonthatott a Pókember a világ filmvásznain.
Stan Lee immáron négy évtizedes története most is a régi. Peter Parker-t, az okos, ám igencsak lúzer diákot egy iskolai kirándulás során megcsípi egy génmanipulált pók, minek hatásásra fiatal hősünk nem mindennapi képességek birtokosává válik. Különös adottságait előbb csak aprópénzre váltogatja, majd nagybátyja intelmeinek engedelmeskedve New York elesettjeinek védelmezőjévé teszi meg önmagát. Egy szuperhősnek persze szupergonosz ellenfél is dukál, így hát nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy éppen ez időtájt válik a város egyik leggazdagabb tudósából valódi szörnyeteg, a Zöld manó, aki nem kevés borsot tör a mi kis potrohos barátunk orra alá.
A sztori zanzásítva nagyjából ennyi. Cseppnyi fűszerként van még benne romantikus szál is, meg nem kevés szájbarágás a családi összetartás fontosságáról.
Korunk egyik legtehetségesebb fiatal színésze, Tobey McGuire (Pleasantville, Wonder Boys-Pokoli hétvége) a kék-piros jelmeznek köszönhetően most kerül majd sztárstátuszba, csakúgy, mint a Mary Jane szerepébe bújtatott Kirsten Dunst, akit ugye már az Interjú a vámpírral óta imádunk. Bár sajnos a forgatókönyv nem ad túl sok lehetőséget eme két valóban tehetséges ifjú képességeinek megcsillogtatására, ám a Pókembert valószínűleg nem is az elaborált diskurzusok miatt szeretik világszerte százmilliók.
A film olyan, mint a képregény- nagyon színes, nagyon gyors és nagyon szórakoztató. Ezt pedig eddig sajnos igencsak kevés képregényadaptációról mondhattuk el korábban. Ha pedig választanunk kell, hogy ezen a nyáron a pókoknak vagy a klónoknak drukkoljunk-e inkább, a válasz eléggé egyértelmű: éljenek a nyolclábúak!
