Jelentkezzen az, aki életében már legalább egy mongol filmet látott! Azt hiszem, e felszólításra nem emelkednek kezek ezrei a magasba, még az olyan kivételesen nagy mennyiségű mozgóképet elfogyasztott filmfüggők is, mint e sorok írója, szétnézve a háttértárolóban csak néhány sámántárgyú dokumentumfilmet tud felemlíteni. Igaz ugyan, hogy forogtak külföldi produkciók Mongólia kiesnek nem éppen, ám sivárnak jóval inkább mondható tájain, de ezek sem túl nagy számban, elsősorban a nagy távolság és a szegényes infrastruktúra miatt. Biztosan készült saját gyártású játékfilm a hős Dzsingisz és Batu kánok földjén, ezek azonban ha el is jutottak külföldi fesztiválokra, eltűntek a filmszempontból egzotikusnak számító országokból (Irán, Kína stb.) származó filmek dömpingjében. Byambasuren Davaa (jegyezzük meg e nevet!) talán az első Mongóliából érkezett filmes, akinek alkotása moziba kerül hazánkban, és szerte Európában.
1971-es születésű Davaa tulajdonképpen a mongol média üstököse, hiszen fiatal kora ellenére volt már a mongol köztelevízió szóvivője, majd igazgatóhelyettese is, jelenleg azonban a müncheni filmfőiskola diákja. Itt ismerkedett meg Luigi Falornival és Tobias N. Sieberttel akikkel a dél-mongóliai Góbi-sivatag gyér fűvel borított homokbuckáin leforgatta A pityergő teve története című filmjét. Az európai kultúrán nevelkedett Falorni és Siegert elsősorban a profi szervezést, a lineáris dramaturgiát és a nyugodt, széles vászonra komponált, természetfilmes panorámákat importálta a filmbe, míg Davaa hozta a szívet, lelket, mesét és zenét.
A film készítőire bevallottan nagy hatással voltak Robert J. Flaherty, a híres némafilm-korabeli dokumentumfilmes alkotásai, a Nanouk, az eszkimó, illetve az Aranni ember. Flaherty ezekben a filmekben kísérletezte ki azt a rendezői módszert, hogyan lehet valóságos, autentikus szereplőkkel, azok hiteles élethelyén fiktív történetet eljátszatni. A cél a minél hitelesebb elmesélése egy történetnek, illetve bemutatása egy a néző által meg nem tapasztalható, egzotikus élethelyzetnek, életmódnak, kultúrának. Davaa és Falorni filmjében tökéletesen sikerült alkalmazni ezt a technikát. A pityergő teve történetének szereplői igazi, sivatagi nomádok, akik elsősorban teve- és birkatartásból élnek, a kamera előtt nem színészkedve imitálják azt a történetet, amit a rendező el akar mesélni nekünk, hanem élik mindennapi életüket, amelyből az alkotók mintegy szekvenciákat "forgatnak ki", majd azokat sorrendbe rendezve megszülessen a csoda. Persze, nyilván instruálták a szereplőket, hogy most így hajolj, miközben fejed a tevét, vagy erre nézz, miután bebújtál a jurtába, de ez egyáltalán nem tűnik ki a filmből, a szereplők és a szereplő állatok jelenléte teljességgel hiteles, de legalábbis azt a látszatot kelti. Ezt azonban megítélni csak azok tudják, akik jártak már Mongólia távoli tájain.
A keservesen megszületett kis teve szívfacsaró történetén keresztül bemutatott nomád mindennapok mellett van még egy fontos vonulata a filmnek, gyaníthatóan kapcsolódva Davaa tévés múltjához, ez pedig a városlakó mongolok életének az ütköztetése a nomádokéval. Míg a nomádok csontból készült egyszerű játékokkal, kártyázással ütik el a végtelen időt, mindössze a nagypapának van egy ütött-kopott rádiója, addig a városiak (értsd sok jurta egy halomban, de van villany) már televíziót néznek, hűtőszekrénybe pakolják a tevehúst, a kumiszt és a jégkrémet. Amikor a kisunokát a nagyapja beszalajtja a városba, hozzon elemet a rádióba, a kis nomád elkerekedő szemmel mered a tévében futkározó farkasra (No, megállj csak!), és hazatérve kéri apját, vegyenek ők is televíziót. Közben a kis teve sorsa is jobbra fordulni látszik, a film végén pedig az apa lelkesen szereli a jurtára a parabolaantenna irdatlan tányérját. A világ megállíthatatlanul változik, ez azonban jelen esetben nem baj, hiszen ha nem változna, Byambasuren Davaa különleges és különös filmjét se láthatnánk. És ez bizony nagyon nagy kár lenne...
