Mi van akkor, ha egy ötvenkét lakost számláló faluban valaki megnyeri a lottó főnyereményét? Mi van, ha ez a valaki kezében a nyertes szelvénnyel szívrohamot kap a tévé előtt, és ott oszladozik négy napig? És mi van, ha minderre rájön két igazán fiatalosnak nevezhető öregúr, név szerint Michael és Jackie? A kérdés nem is annyira költői, hiszen a békés osztozás helyett akár ölre is mehetnének, annak ellenére, hogy nem tegnap óta ismerik egymást. Sekély sírhantok ásása helyett azonban egyesítik erőiket, és már-már a zsebükben érzik a közel hétmillió ír fontot, amikor kiderül, hogy a medvét még csak becserkészniük sikerült. Ugyanis a szénanáthás lottóalkalmazott a falubeliek bemondása alapján is meg akar bizonyosodni arról, hogy a magát nyertesnek kiadó Michael valóban jogosult a pénzre. Vagyis egy lehetőség marad: az össznépi csalás, annál is inkább, minthogy az elhunytnak nincsenek örökösei.
Az ám, de csalás esetén a leleplező a nyeremény tíz százalékára jogosult. Az egytized meg csak a rendőrviccekben kevesebb az egyötvenkettednél. A helyzet a játékelméletből ismert fogolydilemmára emlékeztet, ahol a közösségileg legnagyobb haszonnal járó megoldás a kölcsönös kooperáció, ezzel szemben az önérdek-érvényesítő játékosok szempontjából nem kívánatos az együttműködés, s így a nagyobb egyéni haszonra való törekvés a lehető legrosszabb kimenetelt szüli. A faluban is felbukkan egy később pórul járó, vagyis inkább zuhanó, rövid távon gondolkodó dezertőr. A többieknek meg sem fordul a fejében ilyesmi, mindenki elégedett a részével, a kocsmában dönget a zenekar, sose halunk meg.
Nagyon egyszerűnek tűnik ez így, de jusson eszünkbe, hogy vígjátékot látunk, s ne kérjük számon a rendezőn, hogy felszínesen ábrázolja a közösségi kapcsolatokat, hogy a szereplők szándékai és cselekedetei sematikusak, és hogy ennél sokkal többet is ki lehetne hozni a szituációból. Itt a hirtelen gazdagodás nem szétválaszt, hanem összehoz, a pénz boldogít, az ír whiskey finom, a ír táj kopár, de barátságos, kell ennél több?
