Megyünk lopni

A 12 éves Simon a svájci kánaán lábánál tengeti életét, ahová a lazacos szendvics helyett csak a savanyú sajtszag jut el. Minden nap a helyi libegővel fellátogat a turisták által igen kedvelt sípályára, ahol nemes egyszerűséggel összeszed pár első osztályú lécet, kabátot, vagy ha más nincs, némi előre csomagolt uzsonnát, és gyakorlatilag feltűnés nélkül távozik. Hiszen kinek tűnne fel egy fejcsúcsig eltakart kisfiú, amint épp elsétál a zsákmányával, száz meg száz hasonló kölyök között? Egyvalamiben különbözik csak Simon a többiektől, neki nincsenek szülei, akik üdülni, vagy legalább reggelizni vigyék. Fiatal huszonéves nővérével él egy panellakásban, ám a lánynak, ha van is épp munkája, könnyű szívvel bulizza el kevés pénzét. Ezzel szemben Simon minden garast megbecsül, a szajrét a lehető legjobb áron értékesíti, hol a játszótéren, hol egy orrgazdának.

[img id=373579 instance=1 align=left img]Elvesztegetett gyermekkor

Elsőre azt mondanám, Ursula Meier nem a megszokott Cannes-nak szenvelgő módon adja elő mondanivalóját, bár időnként azért rezeg a léc. Eszköze sokkal inkább a rideg közlés, némi távolságtartás, miközben böszme nagy társadalomkritikát fogalmaz, a milliomosok által látogatott síparadicsom és az onnan pár percre lévő panelben éhező testvérpár mindennapjainak szembeállításával. Nem beszélve ugye arról a konfliktusról, amit ez a csonkánál is csonkább család szituáció kínál tálcán. Meier hangja alapvetően a fiú hangja, nem nyavalyog, látszólag érzelemmentesen, de minden bizonnyal fogait összeszorítva teszi a dolgát, még ha ez konkrétan a lopás is, hogy ezzel tartsa fent ezt az egyébként fenntarthatatlan életvitelt. Ugyanakkor csak az alkalmat lesi, hogy igazi érzelmes lényként, konkrétan: gyerekkén viselkedhessen; egy-egy elejtett pillanatban felhőtlenül ökörködni kezd, ahogy az egy korabeli kiskamasztól el is várható. Ilyenkor persze a külvilág gyorsan a körmére koppint, idejében fojtva el ezzel minden a normalitás felé tett meggondolatlan kísérletét. Ezen alkalmak egyike-másika az is, amikor a gyerek nem képes tovább felnőttként gondolkodni és kitör belőle a szülői kapcsolatok hiánya szülte fájdalom. Az ilyen pillanatok viszont – még ha megmagyarázhatóak is – már elkerülhetetlenül (?) banális jeleneteket szülnek. Így furcsa módon mégis csak eljutunk oda, aminek épp a hiánya tette addig különlegessé a filmet.

Döcögve, de összáll

A Nővér nem szűkölködik meglepetésekben, időnként újabb és újabb információkat tudunk meg a párosról, illetve eleve a két fiatal habitusa, a kölyöknek a veszéllyel packázó, gyakorlatias, problémamegoldó, míg a lánynak érettebb kora dacára is irritálóan felelőtlen viselkedése az, ami okot ad a csodálkozásra. Ezen kívül a jól átgondolt és kidolgozott szituációkat, a fordulatok fokozatos kibontásával előrehaladó forgatókönyvet sem lehet elvitatni tőle, ahogy a gyárkéményes munkáskerület és a szikrázó hófehérrel borított üdülőparadicsom képei között feszülő ellentét is gyönyörű kompozíciókban ölt testet. Ezzel együtt túlzás lenne azt állítani, hogy az első perctől az utolsóig ráfeszültem lélekben a vászonra. Eleinte csak simán vontatottnak találtam a figurák bemutatását, a vége felé már túlzásnak a kiborulásokat, még ha így utólag mindkettőt adekvátnak tűnnek is. Mert akár helye is lehet a sok elfojtás utáni robbanásnak, az erőltetett szenvtelenség tarthatatlansága után egy infantilis, kontrolálatlan, artikulátlan üvöltésnek. Amit aztán úgyis csak a kihalt hegyoldalak visszhangoznak.

Kinek ajánljuk?
- Akik szeretnek messzebb látni egy síparadicsom reklámplakátjánál.
- Akik lelkileg kellően felkészültek a súlyosabb családi drámákhoz.
- Akik gyerekkorukban maguk is csentek el ezt-azt.

Kinek nem?
- Akik Gillian Anderson miatt néznék meg a filmet.
- Akik havas témában jobban szeretik a Kutyabajnok-féle vígjátékokat.
- Akik köszönik szépen, nem kérnek több hervasztó társadalomkritikát, amitől a maradék életkedvük is elmegy.

7/10