Ron Howardnak nagy mázlija van. A remény bajnokával még mélyebbre gázol a szirupban, mint A csodálatos elmével, mégis megússza, mert ott van neki Russell Crowe.
A remény bajnoka egy bokszoló története, aki a nagy gazdasági világválság idején elveszti mindenét, de valahogy etetnie kell a három gyereket és hűséges, kacsaarcú kis feleségét, akit Renée Zellweger játszik, legtöbbször rosszul. A bokszoló (Crowe) egyre mélyebbre süllyed, eltöri a jobb kezét, csak kínlódik a ringben, és hiába harcol érte agilis edzője (Paul Giamatti), bevonják az engedélyét, úgyhogy mehet vissza a dokkba nehéz zsákokat pakolni. De munka sincs minden nap, a három gyerek éhes, beteg, és eljön a nap, amikor az áramot is kikapcsolják. Aztán, mint a mesében, mégis bokszolhat egyet utoljára és ahogy azt az ilyen filmekben illik, megfordíthatja a sorsát.
Jim J. Braddock, a "Bergeni bulldog" igaz története a film alapja, ezért is meglepő, hogy nincs benne semmi életszerű. Braddock az ideális apa, ideális férj, hű barát, becsületes, szerény, a szürke és fáradt New Jersey baltaarcú szuperembere. Nincs egy rossz napja, nincs egy rossz gondolata még a világválság kellős közepén sem, mert ő egy jó ember. De ez még semmi: a vakítóan hófehér karakter alá odapakolták az amerikai álmot, a legkisebb szegénylegény küzdelmes diadalát a nehéz sors és egy főgonosz ellen.
A film Max Baert, az akkori nehézsúlyú világbajnokot bújtatja a kénes bűzű rossz ember szerepébe: egy vicsorgó pofájú vadállat, már két embert ölt meg a ringben, ráadaásul pökhendi és züllött: egyszerre mindig több nővel mutatkozik, nyilván konzumnők, naná. Braddock még angyalibb lesz ebben a megvilágításban, kész csoda, hogy éppen az a munkája, hogy véres péppé püfölje embertársait.
Akiva Goldsman és Cliff Hollingsworth lusta forgatókönyve elhallgatja, hogy a valóságban Baer életében komoly törést jelentett az a bizonyos halálos ökölcsapás (abból is egy volt, nem kettő) és a tragédia után saját pénzéből fedezte a bokszoló árván maradt gyerekeinek taníttatását. Ezek a részletek ebből a filmből persze kimaradnak - csak összekuszálnák a fekete-fehér egyensúlyt.
És még így is, ebből a stilizált, dús vonósokkal körülölelt retróbarnás fényű világból is sikerül élvezhető, átélhető filmet csinálni és ez egyedül Russell Crowe-nak köszönhető. Feltűri az ingujját és végrehajtja a bravúrt: komolyan vesz egy komolytalanul alulírt szerepet, eljátssza a mézeskalácshuszárt, könnyekkel a szemében felszecskáz bárkit, aki az útjába áll. Crowe bravúrja menti meg Howard 144 perces filmjét; megszeretjük a szerethető embert.
Mert hiába tiltakozik az ember összes idegszála, hogy ne, ez már sok, ennél kínosabb már nem lehet, hiába suttogja Zellweger elpusztíthatatlan, hamis pátosszal, hogy "te vagy a szívem örök bajnoka", amikor Crowe-Braddock belép a ringbe és elkezdődik a meccs, a fanyalgás helyét átveszi az izgalom. Howardék hiába próbálták a történelmi háttérre és a nélkülözésben is tökéletes Braddockra kihegyezni a sztorit, a film akkor a legerősebb, amikor a jó ritmusban vágott bokszjelenetekre kerül a sor.
"Törd el az orrát, hagy borítsa el a vér az arcát!" - üvölti teljesen hitelesen Paul Giamatti az edző, John Gould szerepében, és hát ez az, erről szól ez igazából és még jó, hogy legalább ezeket a pillanatokat nem idealizálta senki. Crowe-nak elhiszem a gyengédséget, de elhiszem a véres köpetet és a reccsenő bordákat is - ezzel a kettőséggel játszik most is, és végül kihalássza a kínos, szentimentális ragacsból a remény bajnokát.
