Megkezdődhet az össznépi fújolás: Julia Roberts és Brad Pitt egy filmben. Pfúj és pfúj, igen! Csupán egy hibája van a feneketlen nagy köpködésnek, a Mexikói jó film.
A leginkább Guy Ritchie és Tarantino között lavírozó történet középpontjában egy legendás fegyver, a Mexikói áll. Ezt a pisztolyt kell megszerezni Pittnek, aki valamikor keresztbe tett egy nagy hatalmú maffiafőnöknek, és ezért a szokásos - egyszer majd kérünk valamit cserébe - szlogennel a tarsolyában kis szívességekkel vezekel. Apró szépséghiba, hogy hősünk enyhén szerencsétlen, így ezek a vezeklések legtöbbször balul ütnek ki. A fene se érti, miért, de a maffia mégis lát valamit Pittben, és újra, állítólag utoljára, megkérik erre a kis postaszolgálatra.
Julia Robertsnek mindeközben elege van abból, hogy Brad Pitt nőjeként egy perspektívák nélküli kapcsolatban vegetáljon. A veszekedés már nem is megoldás, így a szép Julia dobja a fiút, és egymaga indul Vegasba, fittyet hányva arra az apró tényre, hogy amennyiben Brad nem teljesíti a maffiának tett ígéretét, valószínűleg egy betontömbön álldogálhat egy folyó mélyén, és a halaknak jelzi majd az aktuális vízáramlás irányát. De Julia tesz erre, itt a kapcsolat a lényeg, nem?, és irány a nagyváros. Persze a szerelem nem múlt el, és a pár folyamatos telefonkapcsolatban próbál újra egymásra találni.
Röviden ennyi a történet. Mindez megspékelődik persze jó pár érdekes figura felbukkanásával, akik közül kiemelkedik James Gandolfini alakítása a filozófikus hangulatú bérgyilkos szerepében. Szintén tetszetősek a fegyver történetét bemutató rövid filmbetétek, némafilmes stílusban, erősen túljátszott mimikával.
A Mexikói ügyesen nyúl a múlt nagy hollywoodi hagyományaihoz, úgy, hogy közben rendesen felmutatja mai filmek értékeit. A végy két nagy sztárt egykori receptjéhez ezúttal egy szellemes forgatőkönyv, ügyes mellékszereplő-választás, és a két sztárt kellően helyén kezelt rendezés társult. Így jött létre ez a kellemes mozi, és már ezért megérdemli a dicséretet a film.
