Képzeljük el, hogy a kor legnagyobb női és férfisztárja, méghozzá pályafutásuk csúcsán, először játszanak együtt egy filmben. Ajjaj, gondolhatnánk, láttunk már sokszor ilyet, elefántok nászából szürke kisegerek születnek. Ehhez hasonló gondolatokkal ültem be a Julia Roberts és Brad Pitt főszereplésével fémjelzett, A Mexikói című filmre. Le kell szögeznem rögtön az elején: jó nagyot csalódtam, vagyis újabb karót kaptam az Előítéletek hiábavalósága tantárgyból. Ugyanis egy végtelenül szórakoztató, eredeti és fordulatos, vicces és izgalmas, leleményesen és tehetségesen kivitelezett mozit volt szerencsém végigélvezni.
A cselekmény fölvázolásába nem mélyednék túlságosan bele, nehogy véletlenül lelőjek akár egy poént is, mivel tényleg komolyan gondolom, hogy ezt a filmet minden jóérzésű embernek látnia kell, szórakozásuk legyen hát maradéktalan. Legyen elég annyi, hogy Brad Jeffrey-t, az ügyefogyott kis maffiózót alakítja, akitől Sam, a barátnője (Julia) azt követeli, hogy hagyja már abba a piszlicsáré gengszterkedést, inkább házasodjanak össze, és menjenek el Las Vegasba, ahol nekik biztosan jó lesz. De hősünknek még egy utolsó melót meg kell csinálnia, el kell hoznia Margolesi maffiafőnöknek a Mexikóit (egy régi, értékes pisztoly - a szerk.), természetesen Mexikóból. A barátnőnek ez már sok: a srác holmiját kidobálja az utcára, fel is út, le is út. Avagy út Mexikóba, vagy út Las Vegasba. Persze a maffia érvei igen hatásosak bírnak lenni, Jeffrey-nek nincs más választása, irány a tequila és a pueblo-k földje. Sam eközben duzzogva száguld a Szerencse Városa felé, ahol nem is sejti, hogy már várják őt, és nem éppen tárt karokkal. Időközben Jeffrey megtalálja a Mexikóit, de rögtön el is veszti. És így tovább, és így tovább, kiszámíthatatlanul és kanyargósan bonyolódik kettejük sorsa a ... végkifejletig.
Az írás elején említett averzióim persze fel sem merültek volna, ha tudom, hogy a film producere nem más, mint az a Lawrence Bender, akit az utóbbi években két Oscarra is jelöltek, egyszer a Ponyvaregényért, egyszer pedig a Good Will Hunting-ért. Nem akármilyen két filmről van itten szó, ugyebár. Ő az ördögi Tarantino állandó producere, a Mexikói kapcsán ezért halványan, de csak halványan felsejlhet agyunkban az Alkonyattól pirkadatig néhány képe, de alapvetően más filmről van szó. Itt nincs horror, ez a mozi inkább tűnik valami furcsa, romantikus, mai korban játszódó amerikai spagetti-western-krimikomédiának. A forgatókönyvet akár írhatta volna maga Tarantino is, ám nem ő tette, hanem egy J. H. Wyman nevű úr, aki nem bizonyul kisebb tehetségnek a dolgok csűrésében-csavarásában.
A Mexikóit fényképezte és rendezte a komoly reklámfilm- és videoklipp-készítői múlttal rendelkező Dariusz Wolski operatőr és Gore Verbinski rendező, akik teljesen egyenrangú társaik a fent említetteknek. Előéletükből adódóan a hagyományok szolgai követését tagadó és kliséktől mentes szabad gondolkodásukat sikerült átmenteniük a (mozi)filmezésbe, úgy, hogy nem estek a kétórás videoklipp csapdájába, mint ahogy hasonló területről érkezett társaik teszik azt sokszor, óvatlanul. Érezhetően kisujjukban van az összes Sergio Leone és Quentin Tarantino opusz, ezt a tudást azonban kellő kreativitással tudják alkalmazni a mi legnagyobb örömünkre úgy, hogy még véletlenül sem lehet őket plagizálással vádolni.
Ejthetnék még szót a kiváló színészalakításokról, a nagyszerű látványvilágról, a film Morriconét idéző, fülbemászó zenéjéről, meg hasonlókról, de nem teszem. Annyi legyen elég, hogy a film osztályzata nálam tízes skálán nyolcas-kilences, és hogy miért is nem a maximum, azt csak tudományos módszerekkel lehetne bizonyítani, de arra most nincsen se idő, se hely. Meg egyébként is: kekeckedjenek csak vele a filmesztéták. Önök és én most szórakozunk.
